Enni vagy nem enni – második kör – az eliminációs diéta

A legutóbbi cikkben futólag már érintettük az eliminációs diéta fogalmát. Ebben a bejegyzésben pedig azt is megmondom, hogy pontosan mi ez, és hogyan kell csinálni – akarom mondani, inkább csak azt, hogy én hogyan csináltam.

Egy csepp történelem

Itt tennék egy kis kitérőt arról, hogy én hogyan is találkoztam vele. Ahogy a múltkori cikkben már említettem, 1-2 éve rátaláltam egy külföldi táplálkozási tanácsadóra, akinek nagyon szimpatikus volt a munkássága, egészen egybecsengtek ugyanis a meglátásai, tapasztalatai és alapelvei azzal, amiket én is megtapasztaltam magamon – vagy megtanultam már korábban másoktól. Magdalena lengyel származású, de évek óta Amerikában él, és saját panaszai nyomán a női hormonrendszer egészsége vált küldetésévé és fő profiljává – ezen belül is az, hogyan lehet az ilyen jellegű panaszokat főként táplálkozással helyrehozni és/vagy megelőzni. Elkezdtem követni őt, vettem tőle tréninget és könyvet is azóta, és rengeteget tanultam tőle. Az eliminációs diétával nála találkoztam először – így én az ő változatát csináltam meg ebből – tehát ezt közlöm itt is – , de netes kutatásaim során belebotlottam már más változatokba is. Ha beszélsz angolul, és mélyebben érdekel Magdalena munkássága, a  Hormones Balance saját weboldalán találhatsz róla részletesebb információt (és ez most természetesen nem egy fizetett hirdetés, őszintén hiszek az elveiben és szívből ajánlom őt).

Vissza tehát a történet fősodrába, vágjunk is rögtön bele:

Az eliminációs diéta lényege, hogy bizonyos, jellemzően sok embernél kisebb-nagyobb tüneteket okozó ételcsoportokat meghatározott ideig “eliminálunk”, azaz teljesen elhagyunk a táplálkozásunkból, aztán ezeket szakaszosan és módszeresen, egyesével visszavezetjük a táplálkozásunkba – kvázi “leteszteljük”, és megfigyeljük, hogy közben mi történik a testünkben.

A 3 K

A legfontosabb segítségünk ebben az ún. “Food, Mood, Poop journal” – amely természetesen angolul hangzik a legjobban, de ha igyekeznék egy hasonlóan hangzatos és prózai magyar megfogalmazást keresni neki, akkor úgy nevezném: “Kaja, Kedv, Kaka” napló. Visszafogottabbaknak és kevésbé explicit fordításokat kedvelőknek a tudományosabban hangzó, “Étkezés, Hangulat, Széklet” megfogalmazást ajánlom. Szóval ez. Igen, jól érted, ezeket mind naplóznod kell majd, ha igazán alapos munkát akarsz végezni.

Hogyan kell csinálni egy ilyet? A legegyszerűbb, ha táblázatban vezeted, amelynek készítesz különböző rubrikákat – ezeket úgy érdemes elkészíteni, hogy egy hét szerepel egy oldalon, kb. úgy, mint a bemásolt példában (egyszer majd talán készítek hozzá egy felpuccantott letölthető verziót is):

food mood poop

Most pedig nézzük meg egyesével a különböző szakaszokat:

Étkezés:
Ide értelemszerűen felvezetünk mindent, amit elfogyasztottunk – érdemes étkezésenként tagolni, pl. reggeli / ebéd / vacsora bontásban. Minden ételt rögíztünk, minden étkezésre. Még azokat is, amikről legszívesebben megfeledkeznénk (becsúszó nasikák és hormonális kívánósság, sziasztok) és a legjobb, ha mindezt összetevőkre lebontva tesszük – hiszen máskülönben sosem fogjuk megtudni, hogy vajon pontosan mitől vagyunk jól vagy rosszul. Tehát alapvetően az nem jó, ha azt írom oda, hogy “krumplis tészta”. De milyen tészta? Tojásos? Fehérlisztes? Gluténmentes? Teljes kiőrlésű? A naplózás akkor éri el a célját, ha minden összetevőt pontosan feltüntetünk – a legkisebb apróságokat, még az olajat, sót és vöröshagymát is. A jó hír, hogy ez általában nem fog különösen nagy erőfeszítésedbe kerülni, miután megszoktad – a rossz hír meg az, hogy sokszor fogsz magadnak főzni. Nagyon sokszor.

Hangulat:
Ennek a neve kicsit félrevezető, mivel itt nemcsak a hangulatunkat vezetjük (ugyanis esetenként ebben is megnyilvánulhatnak az ételek által okozott tünetek), hanem minden fiziológiai tapasztalást. Hogy hogyan aludtunk előző éjszaka, hogy kipihenten ébredtünk-e vagy sem, hogy milyen kedvünk van felkelés után, majd ez a nap folyamán bármikor változik-e és ha igen, hogyan. Hogy érzünk-e bármilyen más tünetet. Puffad-e a hasunk, viszket-e a bőrünk, fáradtak vagyunk-e, netán úgy érezzük, hogy homályos a gondolkodásunk. Hogy ez nehéz-e? Hogy a viharba ne? Nagyon fókuszált és koncentrált figyelmet igényel, hiszen ki kell alakítanod az önreflexió szokását. De a jó hír az, hogy nemsokára már készségszinten megy majd.

Széklet:
A név magáért beszél. Komolyan ezt is naplózni kell? Bizony, nagyon fontos indikátora annak, hogy minden rendben van-e a testünkben. Felvezetjük, hogy naponta történik-e, egyszer vagy többször. Mit figyelünk és naplózunk? Pl. állagot és színt. Ebben az ún. Bristol székletskála van a segítségünkre, ez egy netes kereséssel könnyen előkeríthető vizuális formában is, nagyon hasznos segédanyag. Olyat keress, ahol jelölve vannak a “normalitás” fokozatai is (a legtöbb fellelhető verzió ilyen). De hangsúlyoznám azt is, hogy mindig a saját normáink tükrében vizsgáljuk az eredményeket. A saját átlagos működésünkhöz képest tapasztalt eltéréseket keressük! (Ez azt jelenti, hogyha már alapesetben sem a normálisnak ítélt tartományokba esünk, akkor ehhez képest kell vizsgálni az eliminációs diéta során az eredményeket, nem pedig az “objektív normálishoz” képest!)

Ez tehát a táplálkozási naplónk, amit a kísérletünk során mindennap vezetnünk kell. Igen, mindennap. Ezt értjük. Akkor most jöhet a konkrét gyakorlati megvalósítás.

paprika-3212148_1920

1.lépés: Az eliminációs fázis

Ez a bevezető szakasz, amikor elhagyunk bizonyos ételcsoportokat – azokat, amelyek a leggyakrabban okoznak tüneteket. Itt két verzióból is választhatunk. Az első opció, hogy csak azt a 7-et hagyjuk el, amelyek sok embernek okoznak problémát. Ezek a következők:

  • Glutén
  • Tejtermékek
  • Tojás
  • Szója
  • Kukorica
  • Földimogyoró
  • Burgonyafélék (angolul “nightshade vegetables” – az interneten fellelhető, hogy ebbe mik tartoznak bele)

Ha elsőre csak óvatosabban szeretnénk próbálkozni, kezdhetjük először ezekkel. A hardcore kedvelőknek viszont itt van még 7 ételcsoport, amely problémát okozhat – ezek állítólag némileg ritkábban okoznak tüneteket:

  • Diófélék
  • Magvak (ide érdekes módon elvileg a quinoa is beletartozik)
  • Csokoládé (olyan, ami tartalmaz kakaót, tehát pl. a fehércsoki nem)
  • Marhahús
  • Kávé
  • Cukor (különösen a fehércukor, de ide tartoznak a magas cukortartalmú helyettesítők is, mint pl. az agavé szirup)
  • Banán

Mivel én az utóbbi 7-ből néhányra már korábban gyanakodtam, így én ezeket is leteszteltem – bevallom, nem volt könnyű.

Ha nincs gyakorlatod a “diétázásban” és nem vagy olyan kísérletezni szerető típus, mint én, akkor elsőre az óvatos verziót ajánlom, és ha már belejöttél, egy későbbi alkalommal letesztelheted a kisebbik csoportot is. Tehát az, hogy mindkét csoportot, vagy csak az egyiket teszteled, az teljesen rajtad áll – a lényeg, hogy a bevezető szakaszban ezeket mind el kell hagynod az étkezésedből.

Az eliminációs fázis hossza 2-4 hét, a 4 hét ideálisabb. Ennek a fázisnak az a célja, hogy meg tudjuk figyelni, hogyan működik a testünk ezek nélkül az alapanyagok nélkül. Tehát megvizsgáljuk a saját kiindulási állapotunkat – hogy ehhez képest tudjuk figyelni az eltéréseket később.

2.lépés: Terheléses / visszavezetési fázis:

Miután megfigyeltük, mi a saját kiindulási állapotunk, indulhat a kísérletezés. Ebben a szakaszban egyesével visszavezetjük az egyes ételcsoportokat. Ez azt jelenti, hogy kiválasztunk egy adott ételcsoportot, és 3-4 napig, naponta minden étkezésre fogyasztunk belőle – úgy, hogy közben a többit ugyanúgy kizárjuk, ahogy korábban. Így szépen, izoláltan meg lehet figyelni, hogy mit eredményez az adott alapanyag fogyasztása. Közben buzgón naplózunk. Ennyi az egész.

Végezetül néhány gyakorlati tanács:

1. Az egyes ételcsoportokon belül érdemes még további alcsoportokat létrehozni, pl. a dióféléknél külön tesztelni az egyes fajtákat, és 3-4 napig csak egy-egy fajtát vizsgálni.

2. A tejtermékeket szintén jobb lehet több kisebb csoportban tesztelni, mert az egyes tejtermék típusok hatásában lehetnek eltérések: pl. érdemes külön megvizsgálni a tehéntejre és tehénsajtra adott reakciókat, aztán a joghurtot, kefírt, túrót, és szintén külön vizsgálni a kecske- vagy juhsajtot, és a kecske- vagy juhtejből készült joghurtot. A tejtermékekből célszerű biot választani a teszteléshez.

3. Ha egy adott ételcsoportról biztosan tudod, hogy problémád van vele, vagy egyáltalán nem szoktad fogyasztani, akkor nyugodtan kihagyhatod teljesen a tesztelésből. Ugyanakkor attól óva intenélek, hogy az ellenkező irányban is feltételezésekbe bocsátkozz, hogy “ugyan, nekem ezzel biztosan nincs problémám”, mert engem is számtalan meglepetés ért.

4. Ha eddig nem volt meg ez a szokásod, mindenképpen kezdd el olvasni az összetevőket mindenen! Egy-egy alapanyag ugyanis sokszor nemcsak ott található meg, ahol kézenfekvőnek gondolja az ember, hanem kis mennyiségben, segédanyagként, ízesítőként előfordul olyan élelmiszerekben is, ahol nem is feltételeznéd, pl. cukor a leveskockában vagy búzaliszt a sörélesztő pehelyben.

5. A tüneteket tekintve néhány példa a teljesség igénye nélkül a saját eredményeimből, segítségképpen, hogy mikre érdemes figyelned:

  • A kávétól viszketni kezdek és nyugtalanabb leszek, illetve néha emésztési tüneteim vannak tőle.
  • A gluténtól fáradtabb és ingerlékenyebb vagyok, és gyakran fájnak az ízületeim, vagy olykor a fejem.
  • A cukortól agresszív és/vagy hiperaktív leszek.
  • A tejtermékektől szintén ingerlékenyebb vagyok, és PMS-szerű tüneteim jelentkeznek.

Jó kísérletezést kívánok! Ha pedig ez megvan, innentől már csak rajtad áll, mit kezdesz a kiderített információkkal. Szívesen állítanám, hogy ezután majd soha többet nem fogsz olyat enni, ami tüneteket okoz, de ez nagy valószínűséggel nem így lesz.

Viszont sokkal könnyebb a jelentkező tüneteket kezelni és “elszenvedni”, ha már tudjuk, hogy számíthatunk rájuk – és mérlegelni tudjuk, hogy az adott helyzetben megéri-e nekünk ezt az árat a kérdéses étel elfogyasztása.

Ha kérdésed vagy észrevételed van, oszd meg velem bátran a komment szekcióban vagy a kapcsolat menüpont alatt. Ha pedig szeretnél értesülni az újdonságokról, a főoldalon található “KÖVETÉS” gombra kattintva megteheted.

*A kép forrása: pixabay.com (RitaE)

Enni vagy nem enni – milyen az egyszerűbb táplálkozás?

Az egyik első terület, amelyet annak idején “tisztítani” kezdtem az életemben, a táplálkozásom volt, így jó 10 év tapasztalata van a hátam mögött ezzel kapcsolatban. Úgy fogalmaznék, hogy a testem sokszor nem volt velem nagyon türelmes, ha ártottam neki. Ezt akkoriban átoknak gondoltam, ma már azonban inkább hálás vagyok, különben talán soha nem indultam volna el ezen az úton.

Az egész történet egy rejtélyes bőrtünettel kezdődött, így először a különböző egészségügyi diéták útvesztőjében bolyongtam: csináltam candida-diétát, tejcukormentes diétát, gluténmentes diétát, kipróbáltam a lúgosító csodamódszereket, stb. Miután először megtapasztaltam, hogy a táplálkozással tényleg lehet gyógyítani, kinyílt egy új világ. A pozitív tapasztalataim annyira felvillanyoztak, hogy azonnal küldetésemmé és szenvedélyemmé vált a “végső megoldás”: annak a diétának a megtalálása, amely választ ad a lehető legtöbb egészségügyi problémára és meg is tudja előzni ezeket. A diéta, amely biztosítja a minél hosszabb ideig tartó, egészséges életet. A “majdnemörök” élet titka, ha úgy tetszik. Ma már persze pontosan tudom, hogy ilyen nincs, úgyhogy ha arra számítottál, hogy most megmondom a tutit, akkor ki kell, hogy ábrándítsalak. Egyébként pedig annyira már ismerhetsz, hogy soha nem fogom neked megmondani a tutit (maximum azt, hogy nekem mi vált be), és soha nem foglak arra sem buzdítani, hogy “bemondásra” elhigyj nekem bármit (csakis a saját hangodnak és tapasztalataidnak – vagy jelen esetben testednek).

Egyúttal szeretnék itt leszögezni még valamit. A “diéta” kifejezés alatt nem azt értem, hogy kampányszerűen csinálunk mindenféle “kúrákat” (pl. tisztítókúrát, fogyókúrát, stb.), aztán várjuk szépen a csodát. Ugyan a hétköznapokban gyakran ebben az értelemben használjuk ezt a szót, de szerintem ez félrevezető. Az én olvasatomban a diéta (csakúgy, mint az angol “diet” szó eredetileg) étrendet jelent. Egy életmódot, vagy ha úgy tetszik, “táplálkozási irányzatot”, amelyet nemcsak néhány hétig vagy néhány hónapig követek, hanem folyamatosan. Persze ez a hír elsőre kiábrándíthatja azokat, akik gyors megoldást akarnak a problémájukra.

De azt szoktam ilyenkor mondani, hogy mégis miért gondoljuk úgy, hogy amit évek, évtizedek alatt rontottunk el a helytelen táplálkozással, azt helyrehozni ennél rövidebb idő lesz?

Itt is érvényes az az állítás, hogy meg kell tanulnunk taktikai megközelítésről stratégiaira váltani. Rövidtáv helyett hosszútávon gondolkodni. Könnyű ez? Nem. Egyszerű? Nagyon.

Csak a legegyszerűbb megoldásokat időnként nem akarjuk észrevenni. Miért? Mert gyakran ezek járnak a legtöbb munkával. Ez van, ezt az alapvetést akár nyugodtan el is fogadhatjuk alapértelmezettnek a jövőre nézve. Sokszor csak akkor vagyunk hajlandóak ezeket számításba venni, amikor már tényleg nincsen semmilyen más megoldás. Csak akkor vesszük elő a legkézenfekvőbb ötletet, ha már elfogytak a gyorsan bevethető csodamegoldások. Pedig néha sokkal nehezebb és sokkal több energiába kerül hosszú időn át menekülni valami elől, mint venni egy nagy levegőt, és elvégezni a munkát. Mert akkor könnyen rájöhetünk, hogy annál viszont könnyebb, mint amit eddig csináltunk. Minden relatív. Ez a másik alapvetés.

De adok itt még egy gondolkodnivalót.

Vajon miért esik sokkal jobban nehezünkre magunkért dolgozni, mint magunk ellen? Hiszen ugyanannyit dolgoztunk azon is, hogy rosszul csináljuk a dolgokat, mint azon, hogy helyrehozzuk.

A választ egyelőre balladai homályban hagyom, de ha igazán őszinte vagy magaddal, előbb-utóbb rá fogsz jönni.

food-1898194_1920

Na tehát, a hosszú kitérő után térjünk vissza a történet sodrába. Lényeg a lényeg, kipróbáltam sokféle átmeneti és nem annyira átmeneti diétát, táplálkozási irányzatot, de úgy éreztem, hogy valami mindig hiányzott. Hogy micsoda? Az, hogy tudjam, hogy mit csinálok – és tudjam, hogy miért csinálom. Minden divatos irányzatnál megvannak a lényegi alapelvek, amiket követhetünk, de amikor ezeket követtem, közben folyamatosan azon gondolkodtam, hogy vajon tényleg jó-e, amit teszek? Biztosan ez a jó a testemnek? És mindig rájöttem, hogy fogalmam sincs. Csak azért ettem vagy nem ettem ezt vagy azt, mert valaki “azt mondta”, hogy az nem jó.

Vannak persze olyan dolgok, amikről minden irányzat egyértelműen tudni véli, hogy nem jó, mint pl. egy szénsavas, agyoncukrozott üdítő, vagy a “fehér mérgek”, mint a fehércukor vagy a fehérliszt, de mondanom sem kell, hogy ezen a ponton ekkor már rég túl voltam.

Itt már olyan finomhangolási kérdések merülnek fel, mint pl. az, hogy együnk-e húst vagy sem? Tényleg árt a glutén? Szabad-e hüvelyeseket vagy krumplit enni? Egyáltalán, főzzük-e meg az ételt vagy fogyasszuk nyersen?

Megideologizálni és indokolni persze mindegyik irányzatot meg lehet, és ezt meg is teszik az elméleti alapoknál. Mindegyik hihető, és mindegyik megalapozottnak tűnik tudományosan, épp ezért van hatalmas zavar a fejekben az egész táplálkozás témával kapcsolatban. Így én akármelyiket is követtem éppen, mindig ott volt bennem a kétely, hogy mi van, ha mégsem ez az üdvözítő megoldás? Mi van, ha hazudnak nekem az irányzat képviselői, vagy egyszerűen csak ők is tévednek? Hiszen valószínűleg mindannyian ismerünk olyan embereket (vagy legalábbis hallottunk már olyanról), aki vallásos buzgalommal, vakon követte az általa jónak gondolt irányzatot, aztán a végén mégis súlyos egészségügyi problémákkal szembesült? Ezért nekem folyamatosan a fejemben kattogtak a kérdések, hogy honnan fogom megtudni a választ? Ki mondhatja meg nekem, hogy biztosan ez-e a jó megoldás? Mi van, ha teljes tévúton járok?

10 év kellett ahhoz, hogy valaki “kimondja” azt a gondolatot, amire mindig is szükségem volt. Hogy megmondja nekem valaki a tutit. Ez a tuti pedig nem más, mint az, hogy nincs tuti. Az persze tuti, hogy a fehércukor nem jó – van néhány olyan alapelv, ami semmiképpen nem tűr ellentmondást, de ezek jelen is vannak minden irányzatban, és manapság már többnyire mindenki tisztában is van velük. De ezenfelül semmiféle tuti nincs.

Szerintem itt van a gond a divatos táplálkozási irányzatokkal is: hogy ezeknek az alapelvei önmagukban csak általános érvényű egyenmegoldások. És ha mi csupán ezeket követjük, de nem történik semmiféle finomhangolás a saját szervezetünkre szabva, akkor azzal lehet, hogy hibát követünk el.

De vissza a történethez. Tehát 10 éve kutakodtam a témában, olvastam különféle szerzőket, mígnem egyszercsak meglett. A szemfelnyitós, homlokracsapós aha-élmény. amire mindig is vártam. A gondolat, amiről zsigerileg tudtam, hogy ez szabadít fel a magamra rakott nyomás alól (hogy “meg kell találnom a tutit”), amely irányt és reményt ad.

Szóval kb. 1-2 éve elkezdtem olvasni egy általam addig ismeretlen táplálkozási tanácsadó anyagait (róla még többször lesz szó az oldalon), és nála jött szembe a következő gondolat. Vannak olyan ételek vagy alapelvek, amikről többnyire mindenki tudni véli, hogy egészségesek. Ilyen pl. a paradicsom, vagy mondjuk a quinoa, vagy általánosságban a nyers ételek. Vannak viszont olyan emésztőrendszeri problémák, amikből kifolyólag ezek mégsem jók mindenkinek (pl. a paradicsom esetében a hisztaminérzékenység). És itt jön a világmegváltó megmondás:

A “jó” táplálkozás nem egyenlő a “helyes” táplálkozással.

Mit értek ezalatt? Azt, hogy még ha olyan dolgokat eszem is, amiről a legtöbb táplálkozási irányzat egyöntetűen azt mondja, hogy jó (vagyis jót teszek magammal, hogyha fogyasztom), még az sem garantálja, hogy helyesen táplálkozom (vagyis helyesen teszem, hogy fogyasztom, mert a testemnek is jó lesz). Hogy azokról az alapanyagokról meg már ne is beszéljünk, amelyek körül parázs viták folynak az egészségügyi hatásait illetően, és nem tudnak megegyezni az egyes irányzatok sem abban, hogy jót tesz-e vagy sem. Mit jelent tehát mindez?

Azt, hogy annyira egyedi (sokszor akár csendben, nagyon nyilvánvalóan ordító tünetek nélkül folyó) egészségügyi problémákkal és testi adottságokkal rendelkezünk mindannyian, hogy a táplálkozást nem lehet néhány jól körülhatárolható alapelvre leegyszerűsíteni. Vagyis le lehet, hiszen ez a végcél, de ezeket sajnos saját magunknak kell meghatároznunk, amit hosszas önmagunkkal folytatott munkának kell megelőznie. Milyen munka ez? Lényegében a szervezetünkkel folytatott vezetett kísérlet, melyben megtudjuk, hogy nekünk személy szerint mi tesz jót, és mi nem (sőt, még azt is hozzátenném, hogy az adott pillanatban, mert ez akár még egy emberen belül is változhat az idők folyamán). A kísérlet neve pedig: eliminációs diéta.

Nem arról van szó, hogy “amit kívánok, az jót tesz nekem” – bár hozzátenném, hogy a mondattal alapvetően egyetértek. De! Ezt is teljesen kiforgatták már az eredeti jelentéséből, és zászlajukra tűzték azok, akik nem akarják vagy még nem tudják vállalni a felelősséget a saját jóllétükért, és / vagy egyszerűen csak lusták változtatni. Vezető kifogás lett belőle, pedig alapvetően jó elgondolás. De miért nem igaz mindig, mindenkire? Azért, mert manapság annyi (sok esetben rejtett) kisebb egészségügyi problémával küzdünk mindanniyan, hogy az “amit kívánok” mára teljesen eltorzult. Mondok egy példát. Ha el vannak “zsibbadva” az ízlelőbimbóink a sok agyonízfokozózott, feldolgozott élelmiszertől, amikben még netán függőségi anyagok is vannak, akkor természetes, hogy ezeket fogjuk kívánni. De legyünk vele tisztában, hogy nem azért kívánjuk ezeket, mert ezek tesznek jót nekünk. Vagy egy másik példa. Ha túl van szaporodva a szervezetünkben a Candida gomba, akkor rettenetesen kívánhatjuk az édességet. De ezt sem azért kívánjuk, mert az a jó nekünk, hanem mert a gomba “átveszi az irányítást, és azt mondja az agyunknak”, hogy együnk ilyet (mivel neki ez a megfelelő táplálék). Szóval az alapfelvetéssel egyetértek, de azzal nem, hogy ez manapság mindig, mindenkire érvényes lenne. Minden relatív, ugye.

Szóval az én válaszom a “mit együnk?” kérdésre kezd körvonalazódni. Ennek első lépése az eliminációs diéta, melynek az a lényege, hogy kísérleti úton, különféle tesztelési fázisok során megtapasztaljuk, hogy a szervezetünk mennyire szereti vagy nem szereti az általunk fogyasztott alapanyagokat (a hogyanokról később még szó lesz).

Ha ezen a folyamaton átmegyünk, onnantól gyakorlatilag teljesen mindegy lesz nekünk, hogy ki mit mond arról, mit “kellene” vagy “nem kellene” ennünk.

És mi más lehetne egyszerűbb táplálkozás, mint ez? Ez a tökéletes elvi keretrendszer: nincs több kérdés és bizonytalanság. Tökéletesen tudjuk, hogy mit csinálunk és miért, és nem fogunk többé senkire sem hallgatni, csak a saját testünkre. Mert a legjobban ő tudja, hogy mi a jó nekünk – és meg is mondja, hogyha igazán odafigyelünk rá.

Ha kérdésed vagy észrevételed van, oszd meg velem bátran a komment szekcióban vagy a kapcsolat menüpont alatt. Ha pedig szeretnél értesülni az újdonságokról, a főoldalon található “KÖVETÉS” gombra kattintva megteheted.

*A kép forrása: pixabay.com (Дарья Яковлева)

A tudatosság 10 legnagyobb tévedése – ezeket mondanám el a “kezdő tudatos” énemnek

A tudatosságban és az egyszerűsítésben leginkább az a szép, hogy mi kaparjuk ki magunknak a gesztenyét. Rájövünk a saját igazságainkra, amik szilárdan gyökeret vernek bennünk, és olyan erős belső iránytűként szolgálnak nekünk az élettel kapcsolatban, hogy többé nincs szükségünk semmilyen külső iránymutatásra. Ezért olyan nehéz “megszülni” őket. Hiszen a másoktól kölcsönvett “konzervigazságokba” nem kell munkát fektetni, azokat elegendő csak elhinni és hangoztatni. Nekem ugyanakkor az a tapasztalatom, hogy még ha olyan dolgokról van is szó, amikről pontosan tudjuk, hogy igazak, ha ezeket csak elhisszük valaki másnak, és nem saját megértésből és megtapasztalásból fakadnak, akkor nem leszünk képesek tartósan ezeket követve élni.

Pedig van néhány olyan igazság, ami nem személyre szabott, hanem általános érvényű, és minden “úton lévő” ráébred előbb-utóbb. Na ezeknél jönne jól, hogyha elég lenne csak elhinnünk, így nekünk már nem kellene megküzdenünk azért, hogy megértéssé érjen. Milyen egyszerű is volna, ha ezeket a gesztenyéket csak elfogadhatnánk azoktól, akik már kikaparták.

Összegyűjtöttem azt a 10 dolgot, amikkel kapcsolatban a legnagyobb ráébredéseim voltak, és másoktól is sokszor hallottam, hogy nehéz vagy hosszadalmas volt nekik megérteni vagy elfogadni. Íme, a gesztenyék, amikért a legtöbbet kapartam – és amiket ha előbb meg tudtam volna érteni, már sokkal korábban egyszerűbb lehetett volna az életem.

1. Nem kell mindenkit megváltanunk

Ahogyan már egy másik posztban is elmélkedtem róla, a felébredéssel természetes módon együtt jár a vágy, hogy mindenki másnak is kinyissuk a szemét. Akármivel kapcsolatban is érezzük úgy, hogy “megtudtuk a tutit”, azt gondoljuk, hogy ez most aztán úgy megváltoztatja majd másoknak is az életét, hogy hülyék lennének nem így csinálni ők is azután, hogy mi elmondjuk nekik.

Ebből lesz aztán az erőszakos “térítés”, amikor mindenkit mindenáron próbálunk kiokosítani, és meggyőzni arról, hogy ezentúl aztán neki is így kell csinálni, különben halálfia.

Ezzel két gond van.

Az egyik, hogy amikor megteremtettek minket (vagy kiemelkedtünk az állatvilágból, vagy bármilyen más verzióban higyjünk is), szabad akaratot is kaptunk. Aki nem akar látni, vagy nem áll készen rá, annak nem tudod szétfeszíteni a szemét. Mellesleg te gondolhatod azt, hogy ez neki jó lenne, de biztos ez? Honnan tudhatod, hogy másnak mi a jó? Hiszen sokszor azt sem tudjuk, hogy nekünk hogyan jó.

Másrészt, ha valamit erőszakosan tukmálnak, az visszatetszést és bizalmatlanságot kelt. Nem véletlenül született az a mondás, hogy a “Jó bornak nem kell cégér.” Ne téríts! Mutass példát! Ez az egyetlen módja, hogy valakiben felébreszd a változ(ta)ás iránti igényt. Ha látja, hogy mennyire jó neked az a dolog, amit csinálsz, legyen az bármi, előbb-utóbb fel fog ébredni a kíváncsisága.

De ha nem, azt is el kell fogadnod. Nem menthetsz meg mindenkit – főleg akkor nem, ha valakit saját magától kellene megmentened. Meg kell tanulnod elengedni azt, aki nem akar veled menni. Igen, ez néha fájdalmas. Nagyon. De ígérem, egyre könnyebb lesz. Ezt az érettség fogja meghozni, ami a tudatosodás során egy idő után magától megérkezik majd.

2. Ahhoz, hogy tudjuk, mit akarunk, előbb azt kell tudnunk, hogy mit nem

Amikor utólag kiderült valamelyik döntésedről, hogy tévedés volt, biztosan elgondolkoztál néha azon, hogy akkor ez most mégis mire volt jó? Ha érezted már úgy, hogy az életednek ez vagy az az időszaka elpocsékolt idő volt, akkor érted, hogy mire gondolok.

Az ilyen időszakokra szoktam úgy gondolni, hogy azért volt szükséges, mert ekkor tanultam meg, hogy mire nincs szükségem. Hogy mi az, amit nem tudok tolerálni egy párkapcsolatban, vagy mitől szenvedek egy munkahelyen, netán mi az, ami semmiképpen nem fér számomra bele egy barátságba.

Valahogy muszáj megtanulnunk választani a rengeteg lehetőség között. Szükség van arra, hogy megtanuljuk, mik a számunkra lényeges szempontok egy döntéshelyzetben. Mert ha azt sem tudjuk, mik a szempontjaink, örökké lehetetlen marad egy legalább viszonylag jó döntést meghozni.

Szóval álljunk hozzá nyitott és kíváncsi szívvel az ismeretlen tapasztalatokhoz, mert ezek mind egy újabb lehetőséget rejtenek arra, hogy finomítsuk a szempontrendszerünket. A segítségükkel egyre tisztábban megláthatjuk, hogy kik vagyunk és mit akarunk.

3. A végletekre nagy szükség van

Mindenkinek a harmónia a célja. Az ideális, törékeny egyensúly megtartása. De arról kevés szó esik, hogy ezt hogyan lehet elérni. Az én tapasztalatom az, hogy a végletek megélésével. Ahhoz, hogy megtudd, hogy valamiből mennyi a számodra szükséges mérték, a “pont elég”, ahhoz előbb látnod kell, hogy mennyi a túl sok, és a túl kevés. Ez mindenre igaz: az evésre, a sportolásra, az olvasásra, a sorozatnézésre, de még magára a tudatosságra is. Azt szoktam mondani, hogy a tudatosság olyan, mint egy szinuszgörbe. Megvan? Az a hullámos az, amiben vannak felfele meg lefele púpok.

 

Ide is teszek egyet:

sinus

Na. Szóval ez a tudatosodásod elején még nagyon végletes. A nagyon magas és a nagyon mély között ugrál. És ahogy fejlődsz, ezek a kilengések egyre kisebbek lesznek.

Akkor van meg az egyensúlyod, a belső békéd és középpontod, amikor a középvonalhoz közel mozogsz, és már sem a jó, sem a rossz történések nem zökkentenek nagyon ki.

Ez persze általában nem tartós. Inkább időszakosan jelentkezik, és aztán úgyis történik valami olyan, ami jobban kizökkent majd. De ezzel nincs is semmi gond, ilyenkor tudjuk, hogy megérkezett a következő tanulnivaló. Különben már nem lennénk itt ebben a világban, mert már nem lenne mit megtanulnunk. Hosszútávon tehát a mértékletesség a kulcs az egyensúlyhoz. De ehhez szükség van a végletek megtapasztalására.

4. Tényleg minden akkor történik, amikor kell

Sokszor vagyunk türelmetlenek magunkkal. Úgy gondoljuk, hogy nem vagyunk elég jók ebben vagy abban, és nem is tudunk elég gyorsan fejlődni vagy tanulni.

Olykor pedig az élettel nem vagyunk elég megértők. Nem adja olyan könnyen és gyorsan azt, amit elképzeltünk.

Nem kaptuk még meg az előléptetést, nem találkoztunk még az igazival, nem köszöntött ránk a gyermekáldás, nincs még meg az áhított vidéki ház, netán nincs elég pénzünk.

Van erről egy csodálatos idézet Márainak “Az igazi” című regényében. Ez itt kifejezetten a találkozásokról szól, de vonatkoztassunk el:

“Nem hiszek a véletlen találkozásokban. A világ törvénye olyan, hogy ami egyszer elkezdődött, azt be is kell fejezni. Nem valami nagy öröm ez. Semmi nem érkezik idejében, semmit nem ad az élet akkor, amikor felkészültünk reá. Sokáig fáj ez a rendetlenség, ez a késés. Azt hisszük, játszik velünk valaki. De egy napon észrevesszük, hogy csodálatos rend és rendszer volt mindenben… két ember nem találkozhat egy nappal sem előbb, csak akkor amikor megértek e találkozásra.”

Fogadjuk hát el tehát, hogy minden pontosan akkor történik, amikor annak eljött az ideje. Amikor készek vagyunk rá. Amikor keresztülmentünk azon a folyamaton, ami előkészített minket annak a valaminek a legteljesebb fogadására. Legyen az egy szerelem, egy barátság, egy gyermek, vagy egy új lehetőség. Mert az élet bizony sokkal jobban tudja nálunk, hogy mikor vagyunk készen.

5. Nem kell előre látnunk az utat

Jó ideig éltem úgy, hogy azért nem tettem meg egy csomó mindent, mert túlkombináltam a dolgokat (a mai napig küzdök ezzel, ha te is, üdv a klubban). Azt gondoltam, hogy csak akkor kezdhetek el megvalósítani valamit, hogyha már pontosan tudom, hogy hogyan fogom csinálni. Ez volt életem egyik legnagyobb tévedése. De a lényeg, hogy rájöttem: ezt nem kell tudnom. Nekem sem, és neked sem.

Ne mondj le semmilyen álmodról csak azért, mert most el sem tudod képzelni, hogy csinálod meg. Nem a mostani önmagadnak kell megcsinálni. A mostani önmagadnak csak el kell indulni felé. Elég, ha az első lépést tudod. Aztán majd megtudod a következőt. Aztán az azután következőt. Csak az az egy lépés létezik, amit most meg tudsz tenni, a jövő még nincs itt.

Egyszer olvastam valahol, hogy olyan ez, mintha zseblámpával mennél egy sötét ösvényen. És tényleg, pont olyan. Gondolkodnál ilyenkor azon, hogy ott van-e az út?

Aggódnál, persze, hogy nincs-e ott a távolban egy szakadék, vagy egy gödör. De amíg a fényben újra és újra meglátsz egy újabb útszakaszt, addig nem kell félned. Ha szakadék vagy gödör jön, azt is meg fogod látni időben. Csak ne oltsd el a lámpát. De most, ebben a pillanatban éppen elég annyit látnod, amennyit a fénycsóva megmutat.

6. A kudarc nem az ellenségünk

Nem tudom, te hogy vagy vele, de én sokat birkóztam és birkózom a kudarcokkal. Mivel önbizalom terén jelentős hátránnyal indultam el az életbe, hajlamos voltam arra, hogy a legkisebb kudarc (vagy inkább mondjuk úgy, hogy vélt kudarc, mert ugye minden csak nézőpont kérdése) is azonnal kedvemet szegje. Jelnek tekintettem, ezáltal felhatalmazásnak, hogy abbahagyjam a próbálkozást.

Persze vékony a határ aközött, hogy valaki a végsőkig kitart a céljai mellett, és nem hajlandó feladni, és az eszeveszett, olykor talán már felesleges vakhit között. Aki megtalálta, hol van pontosan, okvetlenül szóljon! De azt hiszem azt egyértelműen leszögezhetjük, hogy az első próbálkozás után kár feladni valamit.

Így hát én is megértettem előbb-utóbb, hogy a kudarc nem az ellenségem. És nem is áll szemben a sikerrel. Nem ellentétek, és ez nem egy vagylagos viszony.

Szó sincs arról, hogy valaki vagy sikeres, vagy vesztes. Sőt. A két szó között nem “vagy” van, hanem “és”. Kéz a kézben járnak, és nem léteznek egymás nélkül.

Kérdezd meg bármelyik sikeres embert, hogy mennyi kudarc van a háta mögött?

Hibázni lehet, és érdemes. Miért? Hogy a legnagyobb közhellyel éljek, azért, mert tanulunk belőle. De mondok egy jobbat is, ami a maximalistáknak tetszeni fog. Azért jó hibázni, mert közben megtanuljuk, hogy nem történik semmi baj, ha hibázunk. Hogy ilyenkor sem nyílik meg alattunk a föld és semmisülünk meg, hogy senki nem gondolja azt, hogy ettől rosszabb a munkánk, és hogy továbbra is szerethetőek maradunk.

A hibázás lehetősége tehát soha ne tartson vissza attól, hogy elindulj valami felé. A hibázástól nem kell félni. Amitől félni kell, az a kétely, amit a hibázástól való félelmünk táplál. De erről hagyok neked itt egy idézetet (az eredeti angol, ez a kb. szabadfordítása):

“A kétely több álmot öl meg, mint amennyit a kudarc valaha is fog.”

7. A szabadság nem azt jelenti, hogy mindig azt tesszük, amit akarunk

Sokáig azt gondoltam, hogy szabadnak lenni azt jelenti, hogy mindig azt teszem, amihez kedvem van. Aztán megértettem valamit. Az, hogy szabad vagyok, az nem azt jelenti, hogy semmilyen kötöttség nincs az életemben. Hogy soha nincsenek olyan dolgok, amiket annak ellenére teszek meg, hogy az adott pillanatban nem ahhoz van a legnagyobb kedvem.

A szabadság pusztán annyit jelent, hogy a kötöttségeimet én választom meg. Azt, hogyha muszájból teszek valamit, akkor azt nem külső nyomás hatására teszem, hanem mert én döntök úgy, hogy a pillanatnyi örömömet megéri feláldozni egy későbbi kívánatos következmény miatt.

Mondok egy példát. Ha elhatározom, hogy mindennap edzeni fogok, akkor az egy szabad elhatározás. Egy darabig megy is könnyen, mint a karikacsapás, de aztán később jönnek a hullámvölgyek. És lesz olyan nap, amikor szinte erőszakot kell tennem magamon, mert annyira nincs kedvem. De mégis megteszem, mert tudom, hogy utána büszke leszek magamra, jobban fogom magam érezni, stb. Nem azért teszem, mert ehhez van kedvem, hanem a jövőbeni önmagamért. Ebben a helyzetben ez a szabadság. Hogy választhatok. Választhatok önmagam egyik vagy másik jövőbeni verziója között. És én szabadon hozom meg a döntésemet, és vállalom annak minden következményét.

adler-339128_1920

8. Néha olyan lesz, mintha visszafelé mennénk

Az utam elején azt hittem, az önismeret olyan, mint egy hagyma. Egymásra rétegeződnek a témák, amikkel dolgoznunk kell (hogy ezek kinek mik, az teljesen egyéni), és mindegyik réteg különböző. Ha egyszer lehámoztunk egy réteget, azzal soha többet nem fogunk találkozni. Vagyis hogyha egy témával kapcsolatban lett egy felismerésem, és ott bekövetkezett egy javulás, akkor megvagyok. Végeztem, azzal a témával már nincs semmi dolgom, le lehet porolni a tenyereket. Nem is tévedhettem volna ennél nagyobbat.

Sajnos az önismereti munka nem ilyen. Inkább mindegyik téma egy-egy hagyma. Tehát, hogy hagyma, azt továbbra is fenntartom, de ma már inkább úgy képzelem el, mint egy tál hagymát (vagy egy medencényit, attól függ, kinek mennyi dolga van magával, ugye).

Ahogy haladunk a középpont felé, egyre több réteggel kell szembenéznünk. Egy-egy témának fel fognak bukkani egyre mélyebb és mélyebb, fájdalmasabb rétegei.

De elképzelhetjük úgy is, mint valamilyen spirál alakzatot, pl. rugót vagy csigalépcsőt. Egyre lejjebb és lejjebb kell haladnunk ahhoz, hogy elérjük a végcélt. Vagyis, hogy azt a témát feldolgozzuk. És csakis akkor vagyunk meg, ha elértünk a hagyma középpontjába, vagy a spirál legmélyebb pontjába. Egy perccel sem előbb.

Ettől persze néha olyan érzésünk lesz majd, mintha nem is haladnánk előre. Mintha lépnénk egyet előre, aztán kettőt hátra. De ez ne szegje kedvünket, a jó hír, hogy egyre könnyebb dolgunk lesz – az egyre nagyobb feladatok ellenére is – , és egyre jobban megtanuljuk meglátni a mélység szépségeit is.

9. A bátrak is félnek

Régen úgy képzeltem, hogy a bátor emberek nem félnek semmitől. Ma már tudom, hogy azok az emberek nem bátrak, hanem vakmerők.

A legnagyobb közhely, de bátornak lenni nem azt jelenti, hogy nem félünk semmitől. Bátornak lenni azt jelenti, hogy nem foglalkozunk a félelemmel. Mert soha nem fogunk tőle megszabadulni. Belénk van kódolva, és sokszor igen jó szolgálatot is tesz. Annyi csupán a baj vele, hogy kissé túlbuzgó szegény. Jobban járunk hát, ha inkább a barátunkká tesszük. Megköszönjük neki, hogy éberen őrködik felettünk, és meginvitáljunk magunkkal minden utunkra. De előre tisztázzuk a szabályokat. Ellentmondást nem tűrően közöljük vele, hogy ezt az autót mi vezetjük, és nem pedig ő. Vagyis nem fogunk miatta nem megtenni valamit, amit meg akarunk tenni.

A bátorság tehát azt jelenti, hogy a félelmeink ellenére is cselekszünk. Mert ha a félelmeink visszatartanának minket, akkor olykor nem csinálnánk semmit sem.

Azt szoktam mondani, hogy ha semmit nem csinálnék, amitől félek, akkor ki sem mennék az utcára. A világ ugyanis félelmetes. Aki kimegy, az nincs biztonságban.

Elvégre bármikor a fejemre eshet egy tégla, vagy elüthet egy autó. De most komolyan. Az élet veszélyes. De ez van, ettől még élhetjük, sőt élvezhetjük is!

10. A magabiztosság nem kételynélküliség

A bátorsághoz hasonlóan az önbizalommal kapcsolatban is az a tévképzet élt a fejemben, hogy egyszercsak el fogok jutni egy olyan pontra, hogy már lesz önbizalmam. Hogy ha eleget dolgozom magamon, és eléggé “kész” leszek, akkor már magabiztos leszek. Azt hittem, lesz majd egyszer egy olyan varázslatos, jövőbeni pont, amikor elhallgatnak majd azok a hangok, amik meggátolnak a magabiztos cselekvésben. Azok a hangok, amik azt mondják, hogy nem vagyok elég ügyes, okos, szép ehhez vagy ahhoz a dologhoz. Hogy nem vagyok elég.

De az igazság az, hogy ilyen pont talán sosem lesz. Ha mindig egy jövőbeni, “készen lévő” állapotomra várok azzal, hogy elkezdjek magabiztosabb lenni, akkor egy ördögi körbe kerültem. Valahol el kell kezdeni. Szóval inkább úgy működik ez, hogy elkezdek “úgy csinálni”, mintha már magabiztosabb lennék, és ettől történik meg a változás. Mint abban az angol mondásban, amit úgy tudnék szépen lefordítani, hogy “színleld, amíg meg nem történik.” (“Fake it till you make it.”)

A hitetlenkedő hangok továbbra is ott lesznek. Meg fognak kísérteni minden alkalommal. Sikerülni fog ez? Elég okos, ügyes, szép vagyok hozzá? Az önbizalom gyakorlása kezdetben erről szól, hogy elkezdesz a hangok ellenében cselekedni.

Mert a kételkedő gondolataid sajnos nem tűnnek el. Ami megváltozik, az a hozzájuk való viszonyod. Mert amikor a hangok dacára is megteszel bizonyos dolgokat, akkor szép lassan megtanulod, hogy nincs mindig igazuk.

Rájössz, hogy nem kell olyan komolyan venni őket, és már nem fogsz nekik mindig elhinni mindent.

A gondolatok tehát maradnak. Olyan mélyen benned vannak, hogy talán sosem tűnnek el. De ha elég kitartó vagy, megtanulsz békében, és magabiztosan együtt élni velük.

Ha kérdésed vagy észrevételed van, oszd meg velem bátran a komment szekcióban vagy a kapcsolat menüpont alatt. Ha pedig szeretnél értesülni az újdonságokról, a főoldalon található “KÖVETÉS” gombra kattintva megteheted.

 

*A kép forrása: pixabay.com (Klappe)

Fáklyák harca – Hogyan óvd a fényed egy sötét világban?

Érezted már valaha úgy az utadon, hogy egyedül vagy a nehézségeiddel és a dilemmáiddal? Hogy senki nem ért meg? Keseredtél már el azért, mert úgy gondoltad, hogy soha nem lesz társadalmi szinten érdemi változás? Voltál már rettenetesen fáradt attól, hogy mindennap az árral szemben úszol? Gondoltál már arra, hogy jobb lenne, ha továbbra is téli álmot aludnál?

Amikor a tudatosodás útját járó sorstársaimmal beszélgetek, gyakran kiderül, hogy időről időre mindannyian Don Quijoténak érezzük magunkat, aki szélmalomharcot folytat. Néha feltesszük magunknak a kérdést, hogy minek is csináljuk ezt az egészet? Miért nem megyünk mi is a legkisebb ellenállás irányába, amikor az sokkal könnyebb? Erről szeretnék most írni. Azért, hogy tudd, hogy nem vagy egyedül, és hogy adjak egy kis reményt.

SÖTÉTBŐL A FÉNYRE

Egyszer olvastam erről egy történetet. Képzeld el, hogy egy csomó ember egész életében úgy él, hogy be van zárva egy sötét barlangba. Aztán egy nap az egyikük kijut valahogy a fényre. Miután alkalmazkodott a szeme a kinti világhoz, elkezd rácsodálkozni, hogy a vakító fényben milyen gyönyörű minden. Olyan földöntúli örömöt tapasztal meg, hogy szeretné, ha a többiek is osztoznának vele az élményben. Mindenkit ki akar magával rángatni a fényre, hogy ők is lássák, hogy ott milyen csodálatos. Aztán meglepődve tapasztalja, hogy sokan nem akarnak vele menni. Hogy nekik jobb a sötétben, mert azt megszokták, ott már ismernek mindent, és kényelmesen vannak. És persze ott vannak velük a többiek is.

Nem telik sok időbe, mire a “felébredt” elkezdi magányosnak érezni magát. Hiszen olyan kevesen akarnak vele jönni, és a többieket, akik addig vele voltak, hátra kellene hagynia. Ettől persze nagyon fél, ezért szomorú lesz és dühös, amiért a társai nem értik meg, hogy kint jobb lenne nekik.

Eljut arra a pontra, hogy úgy érzi, hogy szeretne inkább visszamenni a sötétbe. Megijed attól, hogy a többiek segítsége nélkül talán nem lesz elég ereje túlélni a kinti világban. Visszavágyik közéjük. De ez már nem lehetséges.

NINCS VÁLASZTÁSOD

Bizony. A rossz hír az, hogy a sötétbe nem lehet visszamenni. Vannak dolgok, amiket ha egyszer megértesz és megtapasztalsz, már soha többé nem tudsz ugyanúgy élni, mint azelőtt. A tudatosság pont ilyen. A tapasztalásaid olyan megvilágító erejűek, hogy alapjaiban formálják át a személyiségedet, és nemsokára már nem tudsz visszaemlékezni, hogy milyen volt előtte. Mintha egy új időszámítás jönne, és már nem is tudnád többé, hogy ki voltál korábban. Úgyhogy a másik rossz hír az, hogy azt a valakit el kell felejtened.

Nincs más tehát hátra, mint előre. Ez a jó hír. Hamarosan rájössz, hogy fantasztikus új kapuk nyíltak meg, mert felfedezheted az életnek egy új, mélyebb minőségét. És hamarosan rájössz arra is, hogy kint a fényben is vannak emberek, csak őket még nem ismered. “Fénybenjárók”, hogy megint egy filmből idézzek.

Tehát ha a fáklyát a kezedbe vetted, vinned kell, nincs mese. Kutya kötelességed terjeszteni a fényt a világban, ha egyszer megláttad.

hands-1926414_1920

A jó hír, hogy ezzel egyáltalán nem vagy egyedül. Találhatsz társakat, és csatlakozhatsz a fáklyásmenethez, mert együtt minden könnyebb. Ugyanakkor óvatosnak kell lennetek, és vigyáznotok kell a fényre úktözben, hogy ki ne aludjon. Sok mindentől meg kell védenetek. Például a majmoktól.

MAJMOK BOLYGÓJA

Elmesélek neked egy híres pszichológiai kísérletet. Ez arról szól, hogy 5 majmot betesznek egy ketrecbe egy létrával, aminek a tetején banán van. A majmok első reakciója persze az, hogy megpróbálnak felmászni érte. Csakhogy valahányszor egyikük elindul, azonnal hideg vizes zuhanyt kap. Így hamar megtanulják, hogy a banánért nem szabad felmászni. Ez az első lépés.

Ezután jön a második fázis: fogják az egyik majmot, és kicserélik egy újra. Ő bemegy az új közegbe, és mivel soha nem kapott még hidegzuhanyt, ő is elindul a banánért. De mi történik ekkor? A többi majom lerángatja, és jól el is verik. Lényegében megtanítják neki is, hogy ezt nem szabad.

Harmadik lépésben szép lassacskán, egyesével kicserélik az összes többi majmot is, és minden alkalommal ugyanez történik. A végeredmény tehát az, hogy bent van a ketrecben 5 olyan majom, akinek már fogalma sincs, hogy miért nem volt eredetileg szabad felmászni, csak a társaik kondicionálták őket arra, hogy biztonságosabb, ha meg sem próbálják.

Ha valaki színes-szagosban is megnézné, ideteszek róla egy angol nyelvű videót (magyarul sajnos nem találtam):

Ez a kísérlet lényegében a falkaszellemet és a tömeges gondolkodást illusztrálja. Na meg a szokás hatalmát. Ha végiggondoljuk, tényleg hányszor van olyan, munkahelyen, családban vagy bármely más környezetben, hogy valamit csak azért csinálunk egy adott módon, mert az a szokás. Mert a nálunk régebbi kollégák azt mondták, hogy ezt így kell. Vagy már így láttuk az anyukánktól is.

Akikre felnézünk, azoktól hajlamosak vagyunk kérdés vagy mélyebb végiggondolás nélkül elfogadni a dolgokat. De vajon ez nekünk tényleg jó? Vajon a mi számunkra is ez a leghatékonyabb vagy legkielégítőbb módszer? 

Biztos vagyok benne, hogy a te környezeted is tele van majmokkal. Én is jól ismerem őket. Egyszer régebben így írtam róluk:

“Olykor minden egyes szikrányi belső erőmre és energiámra szükségem van, hogy ne higyjek nekik. Megpróbálnak megtörni. Megpróbálnak megszégyeníteni az álmaim miatt. Mert ami elég több százezer embernek, az nekem nem az. Mert én többre vágyom. Megpróbálnak meggyőzni, hogy nincs igazam – hogy “rossz” ember vagyok, amiért fel akarok mászni, és meg akarom tudni, hogy mi van ott. Néha nagyon erősek. Néha már majdnem hiszek nekik – igazából, néha hiszek nekik. Néha majdnem megtörök. Utálom őket. Aztán utálom magamat, amiért utálom őket. Mert ők csak próbálják magukat igazolni. Amíg egyik majomnak sem sikerül, addig nekik igazuk van. Addig van mentségük nem próbálkozni. Van okuk azt gondolni, hogy nem cseszték el. És amíg azzal foglalkoznak, hogy téged tartsanak lent a talajon, addig sem kell magukkal és a saját démonaikkal foglalkozni.

Én unok már “régi majomnak” lenni. Ma már azt hiszem, elég dolgom van magammal, pont elég saját démonom van, amivel foglalkozhatok. Úgyhogy “régi majmok”, kérlek hagyjatok békén. Én csak a sarokban csendben próbálok felmászni a banánért – még véletlenül sem akarlak zavarni benneteket abban, hogy halljátok a saját belső zajotokat. Cserébe kérlek, ne érjetek hozzám. Ne is szóljatok. Még csak észre se vegyetek.

Mert nem fogom feladni. Nem fogom magam kevesebbnek érezni, főleg nem szégyellni, hogy nektek jobb legyen. Szóval csak hagyjuk egymást élni. Békében.”

Kérlek, te is légy óvatos a majmokkal. Nagyon résen kell lenned, mert néha, amikor nem figyelsz, egy pillanatra meggyőzhetnek, hogy amit ők hisznek, az az igaz. De soha ne felejtsd el, hogy nem így van.

Mit tegyünk hát akkor, amikor megyünk a fény felé a hétköznapi dzsungelben, visszük a kis fákylánkat, és jönnek a majmok? Vagy hogyan érhetjük el, hogy ne is találjanak meg? Szerencsére van néhány apró óvintézkedés, amit megtehetünk – magunkért, és a fényünk épségéért.

MADARAT TOLLÁRÓL

Van egy mondás, miszerint annak az 5 embernek az átlaga vagy, akikkel a legtöbb időt töltöd. Mit jelent ez?

Ha folyton negatív vagy motiválatlan emberekkel lógsz, akkor te is ilyen leszel, ha pedig életigenlő és bizakodó társaságban vagy, akkor hasonlóvá válsz. Egyszerűen az történik, hogy magadévá teszed a környezetedben uralkodó attitűdöt.

Hogy ez igaz-e vagy sem, arról lehet vitatkozni – pl. érdekes kérdés, hogy vajon azért vagy-e negatív, mert ilyen emberekkel töltöd az időd, vagy azért vonzod magadhoz a negatív embereket, mert ez a belső világod meghatározó hangulata? De azt hiszem a lényeg szempontjából ez mindegy is, mert elméletek ide vagy oda, én a magam részéről pl. már többször megtapasztaltam ennek az igazságát.

Amikor próbálok több fókuszt helyezni azokra a kapcsolataimra, amelyeket előremutatónak érzek, akkor valóban több a lendületem és a hitem. Az én tapasztalatom tehát az, hogy ez valóban működik. Egy próbát mindenképpen megér.

Természetesen vannak olyan kapcsolatok, amelyeknél nem csak a mi választásunkon múlik a dolog. Hiszen a legtöbbünk esetében nem életszerű az, hogy akkor holnaptól megszakítok minden kapcsolatot a családommal, ha éppen ők húznak le a negativitásukkal. (Egyébként előfordulhat olyan szélsőséges eset, hogy ez az egyetlen megoldás, de ha szerencsésebbek vagyunk, akkor ennyire azért nem nagy baj.)

adventure-1807524_1920

Mit tegyünk tehát ilyenkor? Hiszen tökéletesen érthető, hogy nem akarunk egyik napról a másikra “szakítani” ezekkel az emberekkel, pl. mert nagyon fontosak nekünk, de azért van néhány apró trükk, amivel megpróbálhatunk javítani a helyzeten:

1. Elengedés

Az első és legkézenfekvőbb megoldás, hogy nem halljuk meg a negativitásukat. Ez ugyanakkor már a haladó verzió, és sokszor nem működik, egyszerűen azért, mert nincs mindig elég erőnk, hogy lepergessük magunkról a kétkedő hangokat. Az áramlat nagyon erős, mi pedig az árral szemben úszunk, ezt ne felejtsük el. Nincs ebben semmi szégyellnivaló, szükségtelen rosszul éreznünk magunkat emiatt. Évekig, évtizedekig ezt a játékot játszottuk mi is, nem lehet egy szempillantás alatt kiszállni. A szokás hatalma, és a visszahúzó erők még sokáig hatással lesznek ránk. Talán örökre.

2. Kapcsolat lazítása

Ha úgy érzed, hogy egyáltalán semennyire sem tudod magadat még függetleníteni mások negativitásától, egy másik lehetséges út, hogy csökkented a kapcsolatok intenzitását ezekkel az emberekkel. Ha pl. eddig mindennap beszéltél az adott személlyel, akkor megkísérelheted csak heti egy, vagy heti néhány alkalomra csökkenteni az érintkezések számát. Ha nem kapod meg mindennap a szokásos negativitás dózist, ahogy korábban, már az is különbséget fog jelenteni, hidd el. Nem az a cél, hogy egyből 360 fokos fordulatot vegyünk, hanem hogy kis lépésekben változtassunk.

3. Határok felállítása

Egy másik lehetséges módszer, ahogyan javíthatsz a helyzeten, ha határokat szabsz. Mert különbség van aközött, hogy valaki csak a saját életével kapcsolatban vagy általánosságban negatív, vagy megpróbálja ezzel a te pozitív törekvéseidet is aláaknázni. Mert ez ebben az esetben már határsértés (még akkor is, ha nem szándékosan csinálja), és neked jogod van ellene tenni valamit. Íme egy példa: elmeséled neki egy ötletedet, és ő rögtön azzal jön, hogy ez miért nem működhet. Ilyenkor nemcsak az az egyetlen lehetséges reakció, hogy lelombozódsz. Van más választásod is, bár mivel ezek nem jönnek (még) annyira zsigerből, ezekhez természetesen szükséges némi erőfeszítés. Attól függően, hogy az adott személyt mennyire érzed menthetetlenül negatívnak, két dolgot is tehetsz. Ha úgy gondolod, hogy miután felhívtad rá a figyelmét, hogy mit csinál, akkor talán el fog gondolkodni, akkor mondhatod neki ezt:

“Köszönöm, hogy elmondtad a véleményedet. De nekem nagyon rosszul esett ezt hallani, mert ilyenkor úgy érzem, hogy nem hiszel bennem. Kérlek, ne mondj nekem ilyet többet.”

Elképzelhető, hogy ettől magába néz, és ha fontos vagy neki, esetleg megpróbál ritkábban terhelni a negativitásával.

Ha viszont az illetőt javíthatatlannak gondolod, akkor pedig egyszerűen csak köszönd meg, hogy elmondta, és hogy aggódik érted. Biztosítsd róla, hogy megérted, miért aggódik. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy ebben az esetben se hagyd rá a viselkedését. Erősítsd meg a szándékodat. Mondd el neki, hogy te ettől még meg fogod tenni vagy próbálni az adott dolgot. De mindenképpen tudasd vele, hogy tiszteletben tartod a véleményét. Ez semmire sem kötelez! Mert az, hogy elfogadod valaki véleményét, az nem egyenlő azzal, hogy figyelembe veszed, és aszerint cselekszel.

4. Tudatos kommunikáció

Ha semmi sem működik, akkor végső megoldás, hogy egyszerűen nem beszélsz nekik a terveidről. Ha úgy érzed, hogy semmilyen más módon nem tudod magadat és az ötleteidet, álmaidat, terveidet megvédeni a negativitásuktól, akkor egyszerűen ne avasd be őket. Ez néha fájdalmas is lehet, pl. rosszul érezheted magad miatta, mert a szíved eközben vágyna arra, hogy beengedd őket a belső világodba, vagy a szokás hatalma miatt kötelességednek érzed, hogy megossz velük mindent, de hidd el, hogy nem az. Az egyetlen kötelességed, hogy jól bánj magaddal. És ha ennek az az ára, hogy egyes embereket tudatosan és szándékosan távolítanod kell magadtól, akkor a nagyobb jó érdekében meg kell hoznod ezt az áldozatot. Hosszútávon bőségesen meg fog térülni.

5. Pozitív kapcsolatépítés

Az utolsó és legfontosabb trükk pedig, hogy alkalmazd a “kiszorítás törvényét”! Gondold végig, kik azok az emberek, akik támogatnak, és hisznek benned. Akikkel úgy érzed, hogy előrevisz a kapcsolatod, és több leszel általuk. Akik mindig lelket tudnak önteni beléd, mindig jobb kedvre tudnak deríteni, és hisznek benned akkor is, amikor te sem hiszel magadban. Megvan? Ezután nincs más dolgod, mint megsokszorozni a velük való érintkezést. Részesítsd előnyben az ő társaságukat. Sőt, ha tudsz, keress olyan, akár csak online közegeket, közösségeket, ahol tudod, hogy támogatásra fogsz találni. Tudatosan dolgozz azon, hogy támogató légkörrel vedd magadat körül. Ha így teszel, egy idő után ezek az élmények ki fogják szorítani a negatívakat, és utóbbiból egyre kevesebb lesz. Komolyan. Egyszerű? Igen. Könnyű? A legkevésbé sem. Szerencsére van rá egy életünk, hogy ezt is megtanuljuk.

Most rajtad a sor. Próbálkozz bátran, és figyeld meg, mi történik! De bármi is történjék, maradj velünk a menetben, vigyük együtt a fáklyákat!

Ha kérdésed vagy észrevételed van, oszd meg velem bátran a komment szekcióban vagy a kapcsolat menüpont alatt. Ha pedig szeretnél értesülni az újdonságokról, a főoldalon található “KÖVETÉS” gombra kattintva megteheted.

 

*A képek forrása: pixabay.com (Myriams-Fotos, Sasin Tipchai)

*A filmidézet forrása: Penge (Blade), 1999, Flamex