Enni vagy nem enni – milyen az egyszerűbb táplálkozás?

Az egyik első terület, amelyet annak idején “tisztítani” kezdtem az életemben, a táplálkozásom volt, így jó 10 év tapasztalata van a hátam mögött ezzel kapcsolatban. Úgy fogalmaznék, hogy a testem sokszor nem volt velem nagyon türelmes, ha ártottam neki. Ezt akkoriban átoknak gondoltam, ma már azonban inkább hálás vagyok, különben talán soha nem indultam volna el ezen az úton.

Az egész történet egy rejtélyes bőrtünettel kezdődött, így először a különböző egészségügyi diéták útvesztőjében bolyongtam: csináltam candida-diétát, tejcukormentes diétát, gluténmentes diétát, kipróbáltam a lúgosító csodamódszereket, stb. Miután először megtapasztaltam, hogy a táplálkozással tényleg lehet gyógyítani, kinyílt egy új világ. A pozitív tapasztalataim annyira felvillanyoztak, hogy azonnal küldetésemmé és szenvedélyemmé vált a “végső megoldás”: annak a diétának a megtalálása, amely választ ad a lehető legtöbb egészségügyi problémára és meg is tudja előzni ezeket. A diéta, amely biztosítja a minél hosszabb ideig tartó, egészséges életet. A “majdnemörök” élet titka, ha úgy tetszik. Ma már persze pontosan tudom, hogy ilyen nincs, úgyhogy ha arra számítottál, hogy most megmondom a tutit, akkor ki kell, hogy ábrándítsalak. Egyébként pedig annyira már ismerhetsz, hogy soha nem fogom neked megmondani a tutit (maximum azt, hogy nekem mi vált be), és soha nem foglak arra sem buzdítani, hogy “bemondásra” elhigyj nekem bármit (csakis a saját hangodnak és tapasztalataidnak – vagy jelen esetben testednek).

Egyúttal szeretnék itt leszögezni még valamit. A “diéta” kifejezés alatt nem azt értem, hogy kampányszerűen csinálunk mindenféle “kúrákat” (pl. tisztítókúrát, fogyókúrát, stb.), aztán várjuk szépen a csodát. Ugyan a hétköznapokban gyakran ebben az értelmben használjuk ezt a szót, de szerintem ez félrevezető. Az én olvasatomban a diéta (csakúgy, mint az angol “diet” szó eredetileg) étrendet jelent. Egy életmódot, vagy ha úgy tetszik, “táplálkozási irányzatot”, amelyet nemcsak néhány hétig vagy néhány hónapig követek, hanem folyamatosan. Persze ez a hír elsőre kiábrándíthatja azokat, akik gyors megoldást akarnak a problémájukra.

De azt szoktam ilyenkor mondani, hogy mégis miért gondoljuk úgy, hogy amit évek, évtizedek alatt rontottunk el a helytelen táplálkozással, azt helyrehozni ennél rövidebb idő lesz?

Itt is érvényes az az állítás, hogy meg kell tanulnunk taktikai megközelítésről stratégiaira váltani. Rövidtáv helyett hosszútávon gondolkodni. Könnyű ez? Nem. Egyszerű? Nagyon.

Csak a legegyszerűbb megoldásokat időnként nem akarjuk észrevenni. Miért? Mert gyakran ezek járnak a legtöbb munkával. Ez van, ezt az alapvetést akár nyugodtan el is fogadhatjuk alapértelmezettnek a jövőre nézve. Sokszor csak akkor vagyunk hajlandóak ezeket számításba venni, amikor már tényleg nincsen semmilyen más megoldás. Csak akkor vesszük elő a legkézenfekvőbb ötletet, ha már elfogytak a gyorsan bevethető csodamegoldások. Pedig néha sokkal nehezebb és sokkal több energiába kerül hosszú időn át menekülni valami elől, mint venni egy nagy levegőt, és elvégezni a munkát. Mert akkor könnyen rájöhetünk, hogy annál viszont könnyebb, mint amit eddig csináltunk. Minden relatív. Ez a másik alapvetés.

De adok itt még egy gondolkodnivalót.

Vajon miért esik sokkal jobban nehezünkre magunkért dolgozni, mint magunk ellen? Hiszen ugyanannyit dolgoztunk azon is, hogy rosszul csináljuk a dolgokat, mint azon, hogy helyrehozzuk.

A választ egyelőre balladai homályban hagyom, de ha igazán őszinte vagy magaddal, előbb-utóbb rá fogsz jönni.

food-1898194_1920

Na tehát, a hosszú kitérő után térjünk vissza a történet sodrába. Lényeg a lényeg, kipróbáltam sokféle átmeneti és nem annyira átmeneti diétát, táplálkozási irányzatot, de úgy éreztem, hogy valami mindig hiányzott. Hogy micsoda? Az, hogy tudjam, hogy mit csinálok – és tudjam, hogy miért csinálom. Minden divatos irányzatnál megvannak a lényegi alapelvek, amiket követhetünk, de amikor ezeket követtem, közben folyamatosan azon gondolkodtam, hogy vajon tényleg jó-e, amit teszek? Biztosan ez a jó a testemnek? És mindig rájöttem, hogy fogalmam sincs. Csak azért ettem vagy nem ettem ezt vagy azt, mert valaki “azt mondta”, hogy az nem jó.

Vannak persze olyan dolgok, amikről minden irányzat egyértelműen tudni véli, hogy nem jó, mint pl. egy szénsavas, agyoncukrozott üdítő, vagy a “fehér mérgek”, mint a fehércukor vagy a fehérliszt, de mondanom sem kell, hogy ezen a ponton ekkor már rég túl voltam.

Itt már olyan finomhangolási kérdések merülnek fel, mint pl. az, hogy együnk-e húst vagy sem? Tényleg árt a glutén? Szabad-e hüvelyeseket vagy krumplit enni? Egyáltalán, főzzük-e meg az ételt vagy fogyasszuk nyersen?

Megideologizálni és indokolni persze mindegyik irányzatot meg lehet, és ezt meg is teszik az elméleti alapoknál. Mindegyik hihető, és mindegyik megalapozottnak tűnik tudományosan, épp ezért van hatalmas zavar a fejekben az egész táplálkozás témával kapcsolatban. Így én akármelyiket is követtem éppen, mindig ott volt bennem a kétely, hogy mi van, ha mégsem ez az üdvözítő megoldás? Mi van, ha hazudnak nekem az irányzat képviselői, vagy egyszerűen csak ők is tévednek? Hiszen valószínűleg mindannyian ismerünk olyan embereket (vagy legalábbis hallottunk már olyanról), aki vallásos buzgalommal, vakon követte az általa jónak gondolt irányzatot, aztán a végén mégis súlyos egészségügyi problémákkal szembesült? Ezért nekem folyamatosan a fejemben kattogtak a kérdések, hogy honnan fogom megtudni a választ? Ki mondhatja meg nekem, hogy biztosan ez-e a jó megoldás? Mi van, ha teljes tévúton járok?

10 év kellett ahhoz, hogy valaki “kimondja” azt a gondolatot, amire mindig is szükségem volt. Hogy megmondja nekem valaki a tutit. Ez a tuti pedig nem más, mint az, hogy nincs tuti. Az persze tuti, hogy a fehércukor nem jó – van néhány olyan alapelv, ami semmiképpen nem tűr ellentmondást, de ezek jelen is vannak minden irányzatban, és manapság már többnyire mindenki tisztában is van velük. De ezenfelül semmiféle tuti nincs.

Szerintem itt van a gond a divatos táplálkozási irányzatokkal is: hogy ezeknek az alapelvei önmagukban csak általános érvényű egyenmegoldások. És ha mi csupán ezeket követjük, de nem történik semmiféle finomhangolás a saját szervezetünkre szabva, akkor azzal lehet, hogy hibát követünk el.

De vissza a történethez. Tehát 10 éve kutakodtam a témában, olvastam különféle szerzőket, mígnem egyszercsak meglett. A szemfelnyitós, homlokracsapós aha-élmény. amire mindig is vártam. A gondolat, amiről zsigerileg tudtam, hogy ez szabadít fel a magamra rakott nyomás alól (hogy “meg kell találnom a tutit”), amely irányt és reményt ad.

Szóval kb. 1-2 éve elkezdtem olvasni egy általam addig ismeretlen táplálkozási tanácsadó anyagait (róla még többször lesz szó az oldalon), és nála jött szembe a következő gondolat. Vannak olyan ételek vagy alapelvek, amikről többnyire mindenki tudni véli, hogy egészségesek. Ilyen pl. a paradicsom, vagy mondjuk a quinoa, vagy általánosságban a nyers ételek. Vannak viszont olyan emésztőrendszeri problémák, amikből kifolyólag ezek mégsem jók mindenkinek (pl. a paradicsom esetében a hisztaminérzékenység). És itt jön a világmegváltó megmondás:

A “jó” táplálkozás nem egyenlő a “helyes” táplálkozással.

Mit értek ezalatt? Azt, hogy még ha olyan dolgokat eszem is, amiről a legtöbb táplálkozási irányzat egyöntetűen azt mondja, hogy jó (vagyis jót teszek magammal, hogyha fogyasztom), még az sem garantálja, hogy helyesen táplálkozom (vagyis helyesen teszem, hogy fogyasztom, mert a testemnek is jó lesz). Hogy azokról az alapanyagokról meg már ne is beszéljünk, amelyek körül parázs viták folynak az egészségügyi hatásait illetően, és nem tudnak megegyezni az egyes irányzatok sem abban, hogy jót tesz-e vagy sem. Mit jelent tehát mindez?

Azt, hogy annyira egyedi (sokszor akár csendben, nagyon nyilvánvalóan ordító tünetek nélkül folyó) egészségügyi problémákkal és testi adottságokkal rendelkezünk mindannyian, hogy a táplálkozást nem lehet néhány jól körülhatárolható alapelvre leegyszerűsíteni. Vagyis le lehet, hiszen ez a végcél, de ezeket sajnos saját magunknak kell meghatároznunk, amit hosszas önmagunkkal folytatott munkának kell megelőznie. Milyen munka ez? Lényegében a szervezetünkkel folytatott vezetett kísérlet, melyben megtudjuk, hogy nekünk személy szerint mi tesz jót, és mi nem (sőt, még azt is hozzátenném, hogy az adott pillanatban, mert ez akár még egy emberen belül is változhat az idők folyamán). A kísérlet neve pedig: eliminációs diéta.

Nem arról van szó, hogy “amit kívánok, az jót tesz nekem” – bár hozzátenném, hogy a mondattal alapvetően egyetértek. De! Ezt is teljesen kiforgatták már az eredeti jelentéséből, és zászlajukra tűzték azok, akik nem akarják vagy még nem tudják vállalni a felelősséget a saját jóllétükért, és / vagy egyszerűen csak lusták változtatni. Vezető kifogás lett belőle, pedig alapvetően jó elgondolás. De miért nem igaz mindig, mindenkire? Azért, mert manapság annyi (sok esetben rejtett) kisebb egészségügyi problémával küzdünk mindanniyan, hogy az “amit kívánok” mára teljesen eltorzult. Mondok egy példát. Ha el vannak “zsibbadva” az ízlelőbimbóink a sok agyonízfokozózott, feldolgozott élelmiszertől, amikben még netán függőségi anyagok is vannak, akkor természetes, hogy ezeket fogjuk kívánni. De legyünk vele tisztában, hogy nem azért kívánjuk ezeket, mert ezek tesznek jót nekünk. Vagy egy másik példa. Ha túl van szaporodva a szervezetünkben a Candida gomba, akkor rettenetesen kívánhatjuk az édességet. De ezt sem azért kívánjuk, mert az a jó nekünk, hanem mert a gomba “átveszi az irányítást, és azt mondja az agyunknak”, hogy együnk ilyet (mivel neki ez a megfelelő táplálék). Szóval az alapfelvetéssel egyetértek, de azzal nem, hogy ez manapság mindig, mindenkire érvényes lenne. Minden relatív, ugye.

Szóval az én válaszom a “mit együnk?” kérdésre kezd körvonalazódni. Ennek első lépése az eliminációs diéta, melynek az a lényege, hogy kísérleti úton, különféle tesztelési fázisok során megtapasztaljuk, hogy a szervezetünk mennyire szereti vagy nem szereti az általunk fogyasztott alapanyagokat (a hogyanokról később még szó lesz).

Ha ezen a folyamaton átmegyünk, onnantól gyakorlatilag teljesen mindegy lesz nekünk, hogy ki mit mond arról, mit “kellene” vagy “nem kellene” ennünk.

És mi más lehetne egyszerűbb táplálkozás, mint ez? Ez a tökéletes elvi keretrendszer: nincs több kérdés és bizonytalanság. Tökéletesen tudjuk, hogy mit csinálunk és miért, és nem fogunk többé senkire sem hallgatni, csak a saját testünkre. Mert a legjobban ő tudja, hogy mi a jó nekünk – és meg is mondja, hogyha igazán odafigyelünk rá.

Ha kérdésed vagy észrevételed van, oszd meg velem bátran a komment szekcióban vagy a kapcsolat menüpont alatt. Ha pedig szeretnél értesülni az újdonságokról, a főoldalon található “KÖVETÉS” gombra kattintva megteheted.

*A kép forrása: pixabay.com (Дарья Яковлева)

A tudatosság 10 legnagyobb tévedése – ezeket mondanám el a “kezdő tudatos” énemnek

A tudatosságban és az egyszerűsítésben leginkább az a szép, hogy mi kaparjuk ki magunknak a gesztenyét. Rájövünk a saját igazságainkra, amik szilárdan gyökeret vernek bennünk, és olyan erős belső iránytűként szolgálnak nekünk az élettel kapcsolatban, hogy többé nincs szükségünk semmilyen külső iránymutatásra. Ezért olyan nehéz “megszülni” őket. Hiszen a másoktól kölcsönvett “konzervigazságokba” nem kell munkát fektetni, azokat elegendő csak elhinni és hangoztatni. Nekem ugyanakkor az a tapasztalatom, hogy még ha olyan dolgokról van is szó, amikről pontosan tudjuk, hogy igazak, ha ezeket csak elhisszük valaki másnak, és nem saját megértésből és megtapasztalásból fakadnak, akkor nem leszünk képesek tartósan ezeket követve élni.

Pedig van néhány olyan igazság, ami nem személyre szabott, hanem általános érvényű, és minden “úton lévő” ráébred előbb-utóbb. Na ezeknél jönne jól, hogyha elég lenne csak elhinnünk, így nekünk már nem kellene megküzdenünk azért, hogy megértéssé érjen. Milyen egyszerű is volna, ha ezeket a gesztenyéket csak elfogadhatnánk azoktól, akik már kikaparták.

Összegyűjtöttem azt a 10 dolgot, amikkel kapcsolatban a legnagyobb ráébredéseim voltak, és másoktól is sokszor hallottam, hogy nehéz vagy hosszadalmas volt nekik megérteni vagy elfogadni. Íme, a gesztenyék, amikért a legtöbbet kapartam – és amiket ha előbb meg tudtam volna érteni, már sokkal korábban egyszerűbb lehetett volna az életem.

1. Nem kell mindenkit megváltanunk

Ahogyan már egy másik posztban is elmélkedtem róla, a felébredéssel természetes módon együtt jár a vágy, hogy mindenki másnak is kinyissuk a szemét. Akármivel kapcsolatban is érezzük úgy, hogy “megtudtuk a tutit”, azt gondoljuk, hogy ez most aztán úgy megváltoztatja majd másoknak is az életét, hogy hülyék lennének nem így csinálni ők is azután, hogy mi elmondjuk nekik.

Ebből lesz aztán az erőszakos “térítés”, amikor mindenkit mindenáron próbálunk kiokosítani, és meggyőzni arról, hogy ezentúl aztán neki is így kell csinálni, különben halálfia.

Ezzel két gond van.

Az egyik, hogy amikor megteremtettek minket (vagy kiemelkedtünk az állatvilágból, vagy bármilyen más verzióban higyjünk is), szabad akaratot is kaptunk. Aki nem akar látni, vagy nem áll készen rá, annak nem tudod szétfeszíteni a szemét. Mellesleg te gondolhatod azt, hogy ez neki jó lenne, de biztos ez? Honnan tudhatod, hogy másnak mi a jó? Hiszen sokszor azt sem tudjuk, hogy nekünk hogyan jó.

Másrészt, ha valamit erőszakosan tukmálnak, az visszatetszést és bizalmatlanságot kelt. Nem véletlenül született az a mondás, hogy a “Jó bornak nem kell cégér.” Ne téríts! Mutass példát! Ez az egyetlen módja, hogy valakiben felébreszd a változ(ta)ás iránti igényt. Ha látja, hogy mennyire jó neked az a dolog, amit csinálsz, legyen az bármi, előbb-utóbb fel fog ébredni a kíváncsisága.

De ha nem, azt is el kell fogadnod. Nem menthetsz meg mindenkit – főleg akkor nem, ha valakit saját magától kellene megmentened. Meg kell tanulnod elengedni azt, aki nem akar veled menni. Igen, ez néha fájdalmas. Nagyon. De ígérem, egyre könnyebb lesz. Ezt az érettség fogja meghozni, ami a tudatosodás során egy idő után magától megérkezik majd.

2. Ahhoz, hogy tudjuk, mit akarunk, előbb azt kell tudnunk, hogy mit nem

Amikor utólag kiderült valamelyik döntésedről, hogy tévedés volt, biztosan elgondolkoztál néha azon, hogy akkor ez most mégis mire volt jó? Ha érezted már úgy, hogy az életednek ez vagy az az időszaka elpocsékolt idő volt, akkor érted, hogy mire gondolok.

Az ilyen időszakokra szoktam úgy gondolni, hogy azért volt szükséges, mert ekkor tanultam meg, hogy mire nincs szükségem. Hogy mi az, amit nem tudok tolerálni egy párkapcsolatban, vagy mitől szenvedek egy munkahelyen, netán mi az, ami semmiképpen nem fér számomra bele egy barátságba.

Valahogy muszáj megtanulnunk választani a rengeteg lehetőség között. Szükség van arra, hogy megtanuljuk, mik a számunkra lényeges szempontok egy döntéshelyzetben. Mert ha azt sem tudjuk, mik a szempontjaink, örökké lehetetlen marad egy legalább viszonylag jó döntést meghozni.

Szóval álljunk hozzá nyitott és kíváncsi szívvel az ismeretlen tapasztalatokhoz, mert ezek mind egy újabb lehetőséget rejtenek arra, hogy finomítsuk a szempontrendszerünket. A segítségükkel egyre tisztábban megláthatjuk, hogy kik vagyunk és mit akarunk.

3. A végletekre nagy szükség van

Mindenkinek a harmónia a célja. Az ideális, törékeny egyensúly megtartása. De arról kevés szó esik, hogy ezt hogyan lehet elérni. Az én tapasztalatom az, hogy a végletek megélésével. Ahhoz, hogy megtudd, hogy valamiből mennyi a számodra szükséges mérték, a “pont elég”, ahhoz előbb látnod kell, hogy mennyi a túl sok, és a túl kevés. Ez mindenre igaz: az evésre, a sportolásra, az olvasásra, a sorozatnézésre, de még magára a tudatosságra is. Azt szoktam mondani, hogy a tudatosság olyan, mint egy szinuszgörbe. Megvan? Az a hullámos az, amiben vannak felfele meg lefele púpok.

 

Ide is teszek egyet:

sinus

Na. Szóval ez a tudatosodásod elején még nagyon végletes. A nagyon magas és a nagyon mély között ugrál. És ahogy fejlődsz, ezek a kilengések egyre kisebbek lesznek.

Akkor van meg az egyensúlyod, a belső békéd és középpontod, amikor a középvonalhoz közel mozogsz, és már sem a jó, sem a rossz történések nem zökkentenek nagyon ki.

Ez persze általában nem tartós. Inkább időszakosan jelentkezik, és aztán úgyis történik valami olyan, ami jobban kizökkent majd. De ezzel nincs is semmi gond, ilyenkor tudjuk, hogy megérkezett a következő tanulnivaló. Különben már nem lennénk itt ebben a világban, mert már nem lenne mit megtanulnunk. Hosszútávon tehát a mértékletesség a kulcs az egyensúlyhoz. De ehhez szükség van a végletek megtapasztalására.

4. Tényleg minden akkor történik, amikor kell

Sokszor vagyunk türelmetlenek magunkkal. Úgy gondoljuk, hogy nem vagyunk elég jók ebben vagy abban, és nem is tudunk elég gyorsan fejlődni vagy tanulni.

Olykor pedig az élettel nem vagyunk elég megértők. Nem adja olyan könnyen és gyorsan azt, amit elképzeltünk.

Nem kaptuk még meg az előléptetést, nem találkoztunk még az igazival, nem köszöntött ránk a gyermekáldás, nincs még meg az áhított vidéki ház, netán nincs elég pénzünk.

Van erről egy csodálatos idézet Márainak “Az igazi” című regényében. Ez itt kifejezetten a találkozásokról szól, de vonatkoztassunk el:

“Nem hiszek a véletlen találkozásokban. A világ törvénye olyan, hogy ami egyszer elkezdődött, azt be is kell fejezni. Nem valami nagy öröm ez. Semmi nem érkezik idejében, semmit nem ad az élet akkor, amikor felkészültünk reá. Sokáig fáj ez a rendetlenség, ez a késés. Azt hisszük, játszik velünk valaki. De egy napon észrevesszük, hogy csodálatos rend és rendszer volt mindenben… két ember nem találkozhat egy nappal sem előbb, csak akkor amikor megértek e találkozásra.”

Fogadjuk hát el tehát, hogy minden pontosan akkor történik, amikor annak eljött az ideje. Amikor készek vagyunk rá. Amikor keresztülmentünk azon a folyamaton, ami előkészített minket annak a valaminek a legteljesebb fogadására. Legyen az egy szerelem, egy barátság, egy gyermek, vagy egy új lehetőség. Mert az élet bizony sokkal jobban tudja nálunk, hogy mikor vagyunk készen.

5. Nem kell előre látnunk az utat

Jó ideig éltem úgy, hogy azért nem tettem meg egy csomó mindent, mert túlkombináltam a dolgokat (a mai napig küzdök ezzel, ha te is, üdv a klubban). Azt gondoltam, hogy csak akkor kezdhetek el megvalósítani valamit, hogyha már pontosan tudom, hogy hogyan fogom csinálni. Ez volt életem egyik legnagyobb tévedése. De a lényeg, hogy rájöttem: ezt nem kell tudnom. Nekem sem, és neked sem.

Ne mondj le semmilyen álmodról csak azért, mert most el sem tudod képzelni, hogy csinálod meg. Nem a mostani önmagadnak kell megcsinálni. A mostani önmagadnak csak el kell indulni felé. Elég, ha az első lépést tudod. Aztán majd megtudod a következőt. Aztán az azután következőt. Csak az az egy lépés létezik, amit most meg tudsz tenni, a jövő még nincs itt.

Egyszer olvastam valahol, hogy olyan ez, mintha zseblámpával mennél egy sötét ösvényen. És tényleg, pont olyan. Gondolkodnál ilyenkor azon, hogy ott van-e az út?

Aggódnál, persze, hogy nincs-e ott a távolban egy szakadék, vagy egy gödör. De amíg a fényben újra és újra meglátsz egy újabb útszakaszt, addig nem kell félned. Ha szakadék vagy gödör jön, azt is meg fogod látni időben. Csak ne oltsd el a lámpát. De most, ebben a pillanatban éppen elég annyit látnod, amennyit a fénycsóva megmutat.

6. A kudarc nem az ellenségünk

Nem tudom, te hogy vagy vele, de én sokat birkóztam és birkózom a kudarcokkal. Mivel önbizalom terén jelentős hátránnyal indultam el az életbe, hajlamos voltam arra, hogy a legkisebb kudarc (vagy inkább mondjuk úgy, hogy vélt kudarc, mert ugye minden csak nézőpont kérdése) is azonnal kedvemet szegje. Jelnek tekintettem, ezáltal felhatalmazásnak, hogy abbahagyjam a próbálkozást.

Persze vékony a határ aközött, hogy valaki a végsőkig kitart a céljai mellett, és nem hajlandó feladni, és az eszeveszett, olykor talán már felesleges vakhit között. Aki megtalálta, hol van pontosan, okvetlenül szóljon! De azt hiszem azt egyértelműen leszögezhetjük, hogy az első próbálkozás után kár feladni valamit.

Így hát én is megértettem előbb-utóbb, hogy a kudarc nem az ellenségem. És nem is áll szemben a sikerrel. Nem ellentétek, és ez nem egy vagylagos viszony.

Szó sincs arról, hogy valaki vagy sikeres, vagy vesztes. Sőt. A két szó között nem “vagy” van, hanem “és”. Kéz a kézben járnak, és nem léteznek egymás nélkül.

Kérdezd meg bármelyik sikeres embert, hogy mennyi kudarc van a háta mögött?

Hibázni lehet, és érdemes. Miért? Hogy a legnagyobb közhellyel éljek, azért, mert tanulunk belőle. De mondok egy jobbat is, ami a maximalistáknak tetszeni fog. Azért jó hibázni, mert közben megtanuljuk, hogy nem történik semmi baj, ha hibázunk. Hogy ilyenkor sem nyílik meg alattunk a föld és semmisülünk meg, hogy senki nem gondolja azt, hogy ettől rosszabb a munkánk, és hogy továbbra is szerethetőek maradunk.

A hibázás lehetősége tehát soha ne tartson vissza attól, hogy elindulj valami felé. A hibázástól nem kell félni. Amitől félni kell, az a kétely, amit a hibázástól való félelmünk táplál. De erről hagyok neked itt egy idézetet (az eredeti angol, ez a kb. szabadfordítása):

“A kétely több álmot öl meg, mint amennyit a kudarc valaha is fog.”

7. A szabadság nem azt jelenti, hogy mindig azt tesszük, amit akarunk

Sokáig azt gondoltam, hogy szabadnak lenni azt jelenti, hogy mindig azt teszem, amihez kedvem van. Aztán megértettem valamit. Az, hogy szabad vagyok, az nem azt jelenti, hogy semmilyen kötöttség nincs az életemben. Hogy soha nincsenek olyan dolgok, amiket annak ellenére teszek meg, hogy az adott pillanatban nem ahhoz van a legnagyobb kedvem.

A szabadság pusztán annyit jelent, hogy a kötöttségeimet én választom meg. Azt, hogyha muszájból teszek valamit, akkor azt nem külső nyomás hatására teszem, hanem mert én döntök úgy, hogy a pillanatnyi örömömet megéri feláldozni egy későbbi kívánatos következmény miatt.

Mondok egy példát. Ha elhatározom, hogy mindennap edzeni fogok, akkor az egy szabad elhatározás. Egy darabig megy is könnyen, mint a karikacsapás, de aztán később jönnek a hullámvölgyek. És lesz olyan nap, amikor szinte erőszakot kell tennem magamon, mert annyira nincs kedvem. De mégis megteszem, mert tudom, hogy utána büszke leszek magamra, jobban fogom magam érezni, stb. Nem azért teszem, mert ehhez van kedvem, hanem a jövőbeni önmagamért. Ebben a helyzetben ez a szabadság. Hogy választhatok. Választhatok önmagam egyik vagy másik jövőbeni verziója között. És én szabadon hozom meg a döntésemet, és vállalom annak minden következményét.

adler-339128_1920

8. Néha olyan lesz, mintha visszafelé mennénk

Az utam elején azt hittem, az önismeret olyan, mint egy hagyma. Egymásra rétegeződnek a témák, amikkel dolgoznunk kell (hogy ezek kinek mik, az teljesen egyéni), és mindegyik réteg különböző. Ha egyszer lehámoztunk egy réteget, azzal soha többet nem fogunk találkozni. Vagyis hogyha egy témával kapcsolatban lett egy felismerésem, és ott bekövetkezett egy javulás, akkor megvagyok. Végeztem, azzal a témával már nincs semmi dolgom, le lehet porolni a tenyereket. Nem is tévedhettem volna ennél nagyobbat.

Sajnos az önismereti munka nem ilyen. Inkább mindegyik téma egy-egy hagyma. Tehát, hogy hagyma, azt továbbra is fenntartom, de ma már inkább úgy képzelem el, mint egy tál hagymát (vagy egy medencényit, attól függ, kinek mennyi dolga van magával, ugye).

Ahogy haladunk a középpont felé, egyre több réteggel kell szembenéznünk. Egy-egy témának fel fognak bukkani egyre mélyebb és mélyebb, fájdalmasabb rétegei.

De elképzelhetjük úgy is, mint valamilyen spirál alakzatot, pl. rugót vagy csigalépcsőt. Egyre lejjebb és lejjebb kell haladnunk ahhoz, hogy elérjük a végcélt. Vagyis, hogy azt a témát feldolgozzuk. És csakis akkor vagyunk meg, ha elértünk a hagyma középpontjába, vagy a spirál legmélyebb pontjába. Egy perccel sem előbb.

Ettől persze néha olyan érzésünk lesz majd, mintha nem is haladnánk előre. Mintha lépnénk egyet előre, aztán kettőt hátra. De ez ne szegje kedvünket, a jó hír, hogy egyre könnyebb dolgunk lesz – az egyre nagyobb feladatok ellenére is – , és egyre jobban megtanuljuk meglátni a mélység szépségeit is.

9. A bátrak is félnek

Régen úgy képzeltem, hogy a bátor emberek nem félnek semmitől. Ma már tudom, hogy azok az emberek nem bátrak, hanem vakmerők.

A legnagyobb közhely, de bátornak lenni nem azt jelenti, hogy nem félünk semmitől. Bátornak lenni azt jelenti, hogy nem foglalkozunk a félelemmel. Mert soha nem fogunk tőle megszabadulni. Belénk van kódolva, és sokszor igen jó szolgálatot is tesz. Annyi csupán a baj vele, hogy kissé túlbuzgó szegény. Jobban járunk hát, ha inkább a barátunkká tesszük. Megköszönjük neki, hogy éberen őrködik felettünk, és meginvitáljunk magunkkal minden utunkra. De előre tisztázzuk a szabályokat. Ellentmondást nem tűrően közöljük vele, hogy ezt az autót mi vezetjük, és nem pedig ő. Vagyis nem fogunk miatta nem megtenni valamit, amit meg akarunk tenni.

A bátorság tehát azt jelenti, hogy a félelmeink ellenére is cselekszünk. Mert ha a félelmeink visszatartanának minket, akkor olykor nem csinálnánk semmit sem.

Azt szoktam mondani, hogy ha semmit nem csinálnék, amitől félek, akkor ki sem mennék az utcára. A világ ugyanis félelmetes. Aki kimegy, az nincs biztonságban.

Elvégre bármikor a fejemre eshet egy tégla, vagy elüthet egy autó. De most komolyan. Az élet veszélyes. De ez van, ettől még élhetjük, sőt élvezhetjük is!

10. A magabiztosság nem kételynélküliség

A bátorsághoz hasonlóan az önbizalommal kapcsolatban is az a tévképzet élt a fejemben, hogy egyszercsak el fogok jutni egy olyan pontra, hogy már lesz önbizalmam. Hogy ha eleget dolgozom magamon, és eléggé “kész” leszek, akkor már magabiztos leszek. Azt hittem, lesz majd egyszer egy olyan varázslatos, jövőbeni pont, amikor elhallgatnak majd azok a hangok, amik meggátolnak a magabiztos cselekvésben. Azok a hangok, amik azt mondják, hogy nem vagyok elég ügyes, okos, szép ehhez vagy ahhoz a dologhoz. Hogy nem vagyok elég.

De az igazság az, hogy ilyen pont talán sosem lesz. Ha mindig egy jövőbeni, “készen lévő” állapotomra várok azzal, hogy elkezdjek magabiztosabb lenni, akkor egy ördögi körbe kerültem. Valahol el kell kezdeni. Szóval inkább úgy működik ez, hogy elkezdek “úgy csinálni”, mintha már magabiztosabb lennék, és ettől történik meg a változás. Mint abban az angol mondásban, amit úgy tudnék szépen lefordítani, hogy “színleld, amíg meg nem történik.” (“Fake it till you make it.”)

A hitetlenkedő hangok továbbra is ott lesznek. Meg fognak kísérteni minden alkalommal. Sikerülni fog ez? Elég okos, ügyes, szép vagyok hozzá? Az önbizalom gyakorlása kezdetben erről szól, hogy elkezdesz a hangok ellenében cselekedni.

Mert a kételkedő gondolataid sajnos nem tűnnek el. Ami megváltozik, az a hozzájuk való viszonyod. Mert amikor a hangok dacára is megteszel bizonyos dolgokat, akkor szép lassan megtanulod, hogy nincs mindig igazuk.

Rájössz, hogy nem kell olyan komolyan venni őket, és már nem fogsz nekik mindig elhinni mindent.

A gondolatok tehát maradnak. Olyan mélyen benned vannak, hogy talán sosem tűnnek el. De ha elég kitartó vagy, megtanulsz békében, és magabiztosan együtt élni velük.

Ha kérdésed vagy észrevételed van, oszd meg velem bátran a komment szekcióban vagy a kapcsolat menüpont alatt. Ha pedig szeretnél értesülni az újdonságokról, a főoldalon található “KÖVETÉS” gombra kattintva megteheted.

 

*A kép forrása: pixabay.com (Klappe)

Fáklyák harca – Hogyan óvd a fényed egy sötét világban?

Érezted már valaha úgy az utadon, hogy egyedül vagy a nehézségeiddel és a dilemmáiddal? Hogy senki nem ért meg? Keseredtél már el azért, mert úgy gondoltad, hogy soha nem lesz társadalmi szinten érdemi változás? Voltál már rettenetesen fáradt attól, hogy mindennap az árral szemben úszol? Gondoltál már arra, hogy jobb lenne, ha továbbra is téli álmot aludnál?

Amikor a tudatosodás útját járó sorstársaimmal beszélgetek, gyakran kiderül, hogy időről időre mindannyian Don Quijoténak érezzük magunkat, aki szélmalomharcot folytat. Néha feltesszük magunknak a kérdést, hogy minek is csináljuk ezt az egészet? Miért nem megyünk mi is a legkisebb ellenállás irányába, amikor az sokkal könnyebb? Erről szeretnék most írni. Azért, hogy tudd, hogy nem vagy egyedül, és hogy adjak egy kis reményt.

SÖTÉTBŐL A FÉNYRE

Egyszer olvastam erről egy történetet. Képzeld el, hogy egy csomó ember egész életében úgy él, hogy be van zárva egy sötét barlangba. Aztán egy nap az egyikük kijut valahogy a fényre. Miután alkalmazkodott a szeme a kinti világhoz, elkezd rácsodálkozni, hogy a vakító fényben milyen gyönyörű minden. Olyan földöntúli örömöt tapasztal meg, hogy szeretné, ha a többiek is osztoznának vele az élményben. Mindenkit ki akar magával rángatni a fényre, hogy ők is lássák, hogy ott milyen csodálatos. Aztán meglepődve tapasztalja, hogy sokan nem akarnak vele menni. Hogy nekik jobb a sötétben, mert azt megszokták, ott már ismernek mindent, és kényelmesen vannak. És persze ott vannak velük a többiek is.

Nem telik sok időbe, mire a “felébredt” elkezdi magányosnak érezni magát. Hiszen olyan kevesen akarnak vele jönni, és a többieket, akik addig vele voltak, hátra kellene hagynia. Ettől persze nagyon fél, ezért szomorú lesz és dühös, amiért a társai nem értik meg, hogy kint jobb lenne nekik.

Eljut arra a pontra, hogy úgy érzi, hogy szeretne inkább visszamenni a sötétbe. Megijed attól, hogy a többiek segítsége nélkül talán nem lesz elég ereje túlélni a kinti világban. Visszavágyik közéjük. De ez már nem lehetséges.

NINCS VÁLASZTÁSOD

Bizony. A rossz hír az, hogy a sötétbe nem lehet visszamenni. Vannak dolgok, amiket ha egyszer megértesz és megtapasztalsz, már soha többé nem tudsz ugyanúgy élni, mint azelőtt. A tudatosság pont ilyen. A tapasztalásaid olyan megvilágító erejűek, hogy alapjaiban formálják át a személyiségedet, és nemsokára már nem tudsz visszaemlékezni, hogy milyen volt előtte. Mintha egy új időszámítás jönne, és már nem is tudnád többé, hogy ki voltál korábban. Úgyhogy a másik rossz hír az, hogy azt a valakit el kell felejtened.

Nincs más tehát hátra, mint előre. Ez a jó hír. Hamarosan rájössz, hogy fantasztikus új kapuk nyíltak meg, mert felfedezheted az életnek egy új, mélyebb minőségét. És hamarosan rájössz arra is, hogy kint a fényben is vannak emberek, csak őket még nem ismered. “Fénybenjárók”, hogy megint egy filmből idézzek.

Tehát ha a fáklyát a kezedbe vetted, vinned kell, nincs mese. Kutya kötelességed terjeszteni a fényt a világban, ha egyszer megláttad.

hands-1926414_1920

A jó hír, hogy ezzel egyáltalán nem vagy egyedül. Találhatsz társakat, és csatlakozhatsz a fáklyásmenethez, mert együtt minden könnyebb. Ugyanakkor óvatosnak kell lennetek, és vigyáznotok kell a fényre úktözben, hogy ki ne aludjon. Sok mindentől meg kell védenetek. Például a majmoktól.

MAJMOK BOLYGÓJA

Elmesélek neked egy híres pszichológiai kísérletet. Ez arról szól, hogy 5 majmot betesznek egy ketrecbe egy létrával, aminek a tetején banán van. A majmok első reakciója persze az, hogy megpróbálnak felmászni érte. Csakhogy valahányszor egyikük elindul, azonnal hideg vizes zuhanyt kap. Így hamar megtanulják, hogy a banánért nem szabad felmászni. Ez az első lépés.

Ezután jön a második fázis: fogják az egyik majmot, és kicserélik egy újra. Ő bemegy az új közegbe, és mivel soha nem kapott még hidegzuhanyt, ő is elindul a banánért. De mi történik ekkor? A többi majom lerángatja, és jól el is verik. Lényegében megtanítják neki is, hogy ezt nem szabad.

Harmadik lépésben szép lassacskán, egyesével kicserélik az összes többi majmot is, és minden alkalommal ugyanez történik. A végeredmény tehát az, hogy bent van a ketrecben 5 olyan majom, akinek már fogalma sincs, hogy miért nem volt eredetileg szabad felmászni, csak a társaik kondicionálták őket arra, hogy biztonságosabb, ha meg sem próbálják.

Ha valaki színes-szagosban is megnézné, ideteszek róla egy angol nyelvű videót (magyarul sajnos nem találtam):

Ez a kísérlet lényegében a falkaszellemet és a tömeges gondolkodást illusztrálja. Na meg a szokás hatalmát. Ha végiggondoljuk, tényleg hányszor van olyan, munkahelyen, családban vagy bármely más környezetben, hogy valamit csak azért csinálunk egy adott módon, mert az a szokás. Mert a nálunk régebbi kollégák azt mondták, hogy ezt így kell. Vagy már így láttuk az anyukánktól is.

Akikre felnézünk, azoktól hajlamosak vagyunk kérdés vagy mélyebb végiggondolás nélkül elfogadni a dolgokat. De vajon ez nekünk tényleg jó? Vajon a mi számunkra is ez a leghatékonyabb vagy legkielégítőbb módszer? 

Biztos vagyok benne, hogy a te környezeted is tele van majmokkal. Én is jól ismerem őket. Egyszer régebben így írtam róluk:

“Olykor minden egyes szikrányi belső erőmre és energiámra szükségem van, hogy ne higyjek nekik. Megpróbálnak megtörni. Megpróbálnak megszégyeníteni az álmaim miatt. Mert ami elég több százezer embernek, az nekem nem az. Mert én többre vágyom. Megpróbálnak meggyőzni, hogy nincs igazam – hogy “rossz” ember vagyok, amiért fel akarok mászni, és meg akarom tudni, hogy mi van ott. Néha nagyon erősek. Néha már majdnem hiszek nekik – igazából, néha hiszek nekik. Néha majdnem megtörök. Utálom őket. Aztán utálom magamat, amiért utálom őket. Mert ők csak próbálják magukat igazolni. Amíg egyik majomnak sem sikerül, addig nekik igazuk van. Addig van mentségük nem próbálkozni. Van okuk azt gondolni, hogy nem cseszték el. És amíg azzal foglalkoznak, hogy téged tartsanak lent a talajon, addig sem kell magukkal és a saját démonaikkal foglalkozni.

Én unok már “régi majomnak” lenni. Ma már azt hiszem, elég dolgom van magammal, pont elég saját démonom van, amivel foglalkozhatok. Úgyhogy “régi majmok”, kérlek hagyjatok békén. Én csak a sarokban csendben próbálok felmászni a banánért – még véletlenül sem akarlak zavarni benneteket abban, hogy halljátok a saját belső zajotokat. Cserébe kérlek, ne érjetek hozzám. Ne is szóljatok. Még csak észre se vegyetek.

Mert nem fogom feladni. Nem fogom magam kevesebbnek érezni, főleg nem szégyellni, hogy nektek jobb legyen. Szóval csak hagyjuk egymást élni. Békében.”

Kérlek, te is légy óvatos a majmokkal. Nagyon résen kell lenned, mert néha, amikor nem figyelsz, egy pillanatra meggyőzhetnek, hogy amit ők hisznek, az az igaz. De soha ne felejtsd el, hogy nem így van.

Mit tegyünk hát akkor, amikor megyünk a fény felé a hétköznapi dzsungelben, visszük a kis fákylánkat, és jönnek a majmok? Vagy hogyan érhetjük el, hogy ne is találjanak meg? Szerencsére van néhány apró óvintézkedés, amit megtehetünk – magunkért, és a fényünk épségéért.

MADARAT TOLLÁRÓL

Van egy mondás, miszerint annak az 5 embernek az átlaga vagy, akikkel a legtöbb időt töltöd. Mit jelent ez?

Ha folyton negatív vagy motiválatlan emberekkel lógsz, akkor te is ilyen leszel, ha pedig életigenlő és bizakodó társaságban vagy, akkor hasonlóvá válsz. Egyszerűen az történik, hogy magadévá teszed a környezetedben uralkodó attitűdöt.

Hogy ez igaz-e vagy sem, arról lehet vitatkozni – pl. érdekes kérdés, hogy vajon azért vagy-e negatív, mert ilyen emberekkel töltöd az időd, vagy azért vonzod magadhoz a negatív embereket, mert ez a belső világod meghatározó hangulata? De azt hiszem a lényeg szempontjából ez mindegy is, mert elméletek ide vagy oda, én a magam részéről pl. már többször megtapasztaltam ennek az igazságát.

Amikor próbálok több fókuszt helyezni azokra a kapcsolataimra, amelyeket előremutatónak érzek, akkor valóban több a lendületem és a hitem. Az én tapasztalatom tehát az, hogy ez valóban működik. Egy próbát mindenképpen megér.

Természetesen vannak olyan kapcsolatok, amelyeknél nem csak a mi választásunkon múlik a dolog. Hiszen a legtöbbünk esetében nem életszerű az, hogy akkor holnaptól megszakítok minden kapcsolatot a családommal, ha éppen ők húznak le a negativitásukkal. (Egyébként előfordulhat olyan szélsőséges eset, hogy ez az egyetlen megoldás, de ha szerencsésebbek vagyunk, akkor ennyire azért nem nagy baj.)

adventure-1807524_1920

Mit tegyünk tehát ilyenkor? Hiszen tökéletesen érthető, hogy nem akarunk egyik napról a másikra “szakítani” ezekkel az emberekkel, pl. mert nagyon fontosak nekünk, de azért van néhány apró trükk, amivel megpróbálhatunk javítani a helyzeten:

1. Elengedés

Az első és legkézenfekvőbb megoldás, hogy nem halljuk meg a negativitásukat. Ez ugyanakkor már a haladó verzió, és sokszor nem működik, egyszerűen azért, mert nincs mindig elég erőnk, hogy lepergessük magunkról a kétkedő hangokat. Az áramlat nagyon erős, mi pedig az árral szemben úszunk, ezt ne felejtsük el. Nincs ebben semmi szégyellnivaló, szükségtelen rosszul éreznünk magunkat emiatt. Évekig, évtizedekig ezt a játékot játszottuk mi is, nem lehet egy szempillantás alatt kiszállni. A szokás hatalma, és a visszahúzó erők még sokáig hatással lesznek ránk. Talán örökre.

2. Kapcsolat lazítása

Ha úgy érzed, hogy egyáltalán semennyire sem tudod magadat még függetleníteni mások negativitásától, egy másik lehetséges út, hogy csökkented a kapcsolatok intenzitását ezekkel az emberekkel. Ha pl. eddig mindennap beszéltél az adott személlyel, akkor megkísérelheted csak heti egy, vagy heti néhány alkalomra csökkenteni az érintkezések számát. Ha nem kapod meg mindennap a szokásos negativitás dózist, ahogy korábban, már az is különbséget fog jelenteni, hidd el. Nem az a cél, hogy egyből 360 fokos fordulatot vegyünk, hanem hogy kis lépésekben változtassunk.

3. Határok felállítása

Egy másik lehetséges módszer, ahogyan javíthatsz a helyzeten, ha határokat szabsz. Mert különbség van aközött, hogy valaki csak a saját életével kapcsolatban vagy általánosságban negatív, vagy megpróbálja ezzel a te pozitív törekvéseidet is aláaknázni. Mert ez ebben az esetben már határsértés (még akkor is, ha nem szándékosan csinálja), és neked jogod van ellene tenni valamit. Íme egy példa: elmeséled neki egy ötletedet, és ő rögtön azzal jön, hogy ez miért nem működhet. Ilyenkor nemcsak az az egyetlen lehetséges reakció, hogy lelombozódsz. Van más választásod is, bár mivel ezek nem jönnek (még) annyira zsigerből, ezekhez természetesen szükséges némi erőfeszítés. Attól függően, hogy az adott személyt mennyire érzed menthetetlenül negatívnak, két dolgot is tehetsz. Ha úgy gondolod, hogy miután felhívtad rá a figyelmét, hogy mit csinál, akkor talán el fog gondolkodni, akkor mondhatod neki ezt:

“Köszönöm, hogy elmondtad a véleményedet. De nekem nagyon rosszul esett ezt hallani, mert ilyenkor úgy érzem, hogy nem hiszel bennem. Kérlek, ne mondj nekem ilyet többet.”

Elképzelhető, hogy ettől magába néz, és ha fontos vagy neki, esetleg megpróbál ritkábban terhelni a negativitásával.

Ha viszont az illetőt javíthatatlannak gondolod, akkor pedig egyszerűen csak köszönd meg, hogy elmondta, és hogy aggódik érted. Biztosítsd róla, hogy megérted, miért aggódik. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy ebben az esetben se hagyd rá a viselkedését. Erősítsd meg a szándékodat. Mondd el neki, hogy te ettől még meg fogod tenni vagy próbálni az adott dolgot. De mindenképpen tudasd vele, hogy tiszteletben tartod a véleményét. Ez semmire sem kötelez! Mert az, hogy elfogadod valaki véleményét, az nem egyenlő azzal, hogy figyelembe veszed, és aszerint cselekszel.

4. Tudatos kommunikáció

Ha semmi sem működik, akkor végső megoldás, hogy egyszerűen nem beszélsz nekik a terveidről. Ha úgy érzed, hogy semmilyen más módon nem tudod magadat és az ötleteidet, álmaidat, terveidet megvédeni a negativitásuktól, akkor egyszerűen ne avasd be őket. Ez néha fájdalmas is lehet, pl. rosszul érezheted magad miatta, mert a szíved eközben vágyna arra, hogy beengedd őket a belső világodba, vagy a szokás hatalma miatt kötelességednek érzed, hogy megossz velük mindent, de hidd el, hogy nem az. Az egyetlen kötelességed, hogy jól bánj magaddal. És ha ennek az az ára, hogy egyes embereket tudatosan és szándékosan távolítanod kell magadtól, akkor a nagyobb jó érdekében meg kell hoznod ezt az áldozatot. Hosszútávon bőségesen meg fog térülni.

5. Pozitív kapcsolatépítés

Az utolsó és legfontosabb trükk pedig, hogy alkalmazd a “kiszorítás törvényét”! Gondold végig, kik azok az emberek, akik támogatnak, és hisznek benned. Akikkel úgy érzed, hogy előrevisz a kapcsolatod, és több leszel általuk. Akik mindig lelket tudnak önteni beléd, mindig jobb kedvre tudnak deríteni, és hisznek benned akkor is, amikor te sem hiszel magadban. Megvan? Ezután nincs más dolgod, mint megsokszorozni a velük való érintkezést. Részesítsd előnyben az ő társaságukat. Sőt, ha tudsz, keress olyan, akár csak online közegeket, közösségeket, ahol tudod, hogy támogatásra fogsz találni. Tudatosan dolgozz azon, hogy támogató légkörrel vedd magadat körül. Ha így teszel, egy idő után ezek az élmények ki fogják szorítani a negatívakat, és utóbbiból egyre kevesebb lesz. Komolyan. Egyszerű? Igen. Könnyű? A legkevésbé sem. Szerencsére van rá egy életünk, hogy ezt is megtanuljuk.

Most rajtad a sor. Próbálkozz bátran, és figyeld meg, mi történik! De bármi is történjék, maradj velünk a menetben, vigyük együtt a fáklyákat!

Ha kérdésed vagy észrevételed van, oszd meg velem bátran a komment szekcióban vagy a kapcsolat menüpont alatt. Ha pedig szeretnél értesülni az újdonságokról, a főoldalon található “KÖVETÉS” gombra kattintva megteheted.

 

*A képek forrása: pixabay.com (Myriams-Fotos, Sasin Tipchai)

*A filmidézet forrása: Penge (Blade), 1999, Flamex

10 dolog, amiért érdemes kipróbálni a kapszulagardróbot

A kapszulagardrób elméleti kereteiről ebben a cikkben írtam korábban. Most azonban álljon itt egy kis kedvcsináló. Íme 10 kellemes következmény, amiért még ma érdemes elkezdened a kísérletezést.

1.  Anyagi felelősség

Mint minden egyszerűsítési lépés, ez is fejleszti a felelősségvállalási képességedet, ezáltal érettebbé tesz. És legtöbbünk esetében a ruhák szelektálásakor a legerősebb és legfájdalmasabb a szembesülés, hogy mennyi pénzt költöttünk el olyan dolgokra, amiket soha nem használunk. Így amellett, hogy általánosságban is nagyobb lesz a felelősségérzetünk, egyfajta anyagi felelősségvállalást is tanulunk általa. Minden későbbi ruhavásárlásnál alaposan át fogjuk gondolni, hogy biztos szükség van-e erre a darabra, és biztosan megér-e a mi számunkra ennyi pénzt. Ki fogjuk-e igazán használni, és nemcsak mondjuk azért akarjuk, mert éppen le van árazva, és ez egy kihagyhatatlan ajánlat. Hadd idézzek itt egy minimalista szerzőt. Igazából nem fogom idézni, csak a gondolat lényegét megragadni, mert sajnos nem emlékszem a pontos idézetre, és arra sem, hogy hol olvastam.

“Ha valamit 10 000 Ft helyett 5 000-ért vettél, akkor nem spóroltál    5 000 forintot, hanem elköltöttél 5 000-et.”

(Amit amúgy valószínűleg nem is akartál elkölteni, csak elcsábított az akció, de ezt már csak én teszem hozzá.) Ugye milyen húsbavágó gondolat?

2.  Nagyobb önismeret, mélyebb őszinteség

Ahogy már a múltkori elméleti bevezetőben röviden utaltam rá, a kapszulagardróbbal való kísérletezés fejleszti az önismeretet. Elképzelhető, hogy a folyamat közben nagyon érdekes változások fognak meglepni. Bár én inkább úgy szeretem mondani, hogy egészen meglepő dolgokat is megtanulhatsz magadról, mert szerintem itt is csupán annyi történik, hogy lehántódik rólad a “felesleg”. Az emberek nem változnak, csak a felszínen tűnik úgy.

Az önismeret mélyülése során másként kezdünk viselkedni, mint korábban, de ez valójában nem változás, csak a rétegek lehámozása. Megint egy lépéssel közelebb kerülsz ahhoz, hogy a valódi, tiszta önmagad legyél, ennyi az egész.  

Elképzelhető, hogy rájössz, hogy bizonyos színeket mégsem szeretsz – vagy ellenkezőleg, van olyan szín, amit eddig méltatlanul mellőztél, és teljesen rákattansz. Esetleg arra, hogy nem szereted a mintákat – vagy bizonyos mintákat. Vagy azzal szembesülsz, hogy bizonyos ruhadarabokat azért hanyagolsz, mert nem szereted az anyagukat vagy a szabásukat (pl. az a szoknya mégiscsak túl rövid már az ízlésednek). Esetleg végre leesik a tantusz, hogy már nem is jársz esküvőkre, színházba, vagy más olyan helyre, ami miatt sok-sok alkalmi ruhát kellene őrizgetned a szekrényedben. Ezek a tanulságok mindenkinél egyediek, de egyben biztos lehetsz: hogy az út borzasztó izgalmas lesz!

3.  Könnyebb elengedés

Lehet, hogy te is nagyon ragaszkodsz a tárgyakhoz (vagy nemcsak a tárgyakhoz), és nehéz a számodra az elengedés. Nincs ebben semmi szégyellnivaló, sokan küzdünk ezzel, üdv a klubban! A jó hírem az, hogy mint minden, ez is fejleszthető. Egy kapszulagardrób összeállítása remek alkalom az elengedéssel való óvatos barátkozásra. Később pedig jó terepe a gyakorlásnak is. Ha elkezdesz kapszulagardróbozni, megtapasztalod, hogy kevesebb ruhadarabbal is pont ugyanolyan jó az élet, sőt!

Ez már önmagában kicsit felpiszkálja benned az elengedés iránti igényt, és ha tovább lépdelsz az úton, előbb-utóbb ki akarod majd próbálni a szelektálást is.

Elkezded kicsiben. Először csak egy bugyi. Vagy lehet, hogy egy zacskó bugyi. Vagy lehet, hogy egyből 4 zacskó kiszelektált ruha – ez sok tényezőtől függ. De ne foglalkozz azzal, hogy elsőre mennyit tudsz elengedni, ha netán nem vagy megelégedve magaddal. Ígérem, hogy jobb lesz. De egyébként meg nyugodtan legyél megelégedve magaddal, bármekkorát léptél. Mert léptél egyet, és ez szuper! Érezd meg a saját ütemedet! A lényeg csak az, hogy ne állj meg! Tök mindegy, mikor “érsz oda” – mert mint tudjuk, a lényeg maga az út, nem pedig a végcél.

4. Nagyobb önbizalom

Kapszulagardróbozás közben észre fogod venni, hogy mindig lesznek olyan darabok, amiket valahogy sokkal szívesebben, ezáltal gyakrabban viselsz a mindennapokban. Ezek az “abszolút kedvencek”, a “jolly joker darabok”.

Szereted az anyagukat, a mintájukat, a szabásukat, netán mindegyiket, de a lényeg, hogy azért viseled őket gyakran, mert amikor ezek vannak rajtad, akkor igazán önmagadnak érzed magad, jobb esetben igazán magabiztosnak és dögösnek is.

Mi következik ebből? Hogy a kapszulagardróbozás növeli az önbizalmat! Hiszen mivel lekorlátoztad a viselhető darabok számát, óhatatlanul többször fognak sorra kerülni a kedvenceid is, hát nem szuper? Sokkal jobban fogod érezni magad a bőrödben, meglátod! A legjobb hírt pedig még nem is mondtam. Jóval több bókot fogsz kapni. Komolyan. Hogy ez a kreatívabb szettjeidnek szól (lsd. következő pont), vagy az új ruhatár okozta jobb kisugárzásodnak, azt nem tudom, de nem mindegy? Soha korábban nem kaptam annyi bókot az öltözködésemre, mint amióta elkezdtem kapszulagardróbozni. De tény, hogy ehhez az is kell, hogy ne megúszósra tervezd a saját játékodat, és merd bátran variálni egymással a darabokat.

closet-912694_1920

5. Nagyobb kreativitás

Első gondolatra az tűnne logikusnak, hogy a ruhadarabok limitálása valamiféle korlátot jelent majd. Valójában éppen az ellenkezője igaz. Ám hazudni nem szeretnék, az ígért előny, miszerint leegyszerűsödnek az öltözödési döntések, nem jelentkezik azonnal. Először nehezebb lesz, és valószínűleg sokkot fogsz kapni a szembesüléstől, hogy a jól bevált és kényelmes rutinpárosításokkal már nem tudsz túlélni a mindennapos ruhaválasztás során, és nem tudod már olyan könnyen elsunnyogni ezt a döntést, mint korábban. De aztán átkattan valami, és elkezded élvezni.

Hihetetlenül szabaddá és játékossá válik az egész, és felébreszti a szunnyadó kreativitásodat. Olyan ötletek és kombinációk jutnak eszedbe, mint soha korábban.

Ez egyszerűen azért van, mert “kénytelen vagy” kipróbálni szokatlan kombinációkat is, ha szeretnél egy kis változatosságot megélni a szettjeidben. Csőszoknya, mint top? Igen! Karkötő, mint medál? Naná! Tényleg a képzeleted szab határt, meg fogsz lepődni az ötleteiden!

6. Több idő

Ha elsőre nem is selejtezel, de már önmagában az, hogy különválasztod az éppen hordott darabokat a többitől, átláthatóvá teszi a szekrényt. 33 darab ugyanis (vagy amennyivel éppen dolgozol) nagyon kis helyen elfér.

Amikor kiválasztod a napi szettedet, elég lesz mindössze pár perc, hogy áttekintsd a kínálatot, és sokkal gyorsabban tudsz döntést hozni. Mert a “bőség zavara” bizony tényleg létező dolog.

Ebben a cikkben írtam korábban Obamáról és Steve Jobsról, emlékszel? Nekik ugyan kicsit nehezebb dolguk volt, de még nekünk, átlagembereknek is annyi döntést kell hoznunk mindennap, hogy vannak döntések, amiket jobb leegyszerűsíteni.

7. Könnyebb utazás

Én vagyok az az ember, aki az egyhetes ötödikes osztálykirándulásra annyi cuccal utazott, hogy hárman (de minimum ketten) kellettek a cipekedéshez. Ezt csak azért meséltem el, hogy lásd, honnan indultam. Ma már előfordul olyan is, hogy utazáskor egy vászonszatyorban elférnek a ruháim és a neszesszerem – akkor is, ha több napra megyek. Persze nem akarom azt állítani, hogy a kapszulagardrób váltotta meg számomra a világot, nyilván előtte is sokat fejlődtem tízéves korom óta, de azóta öltött magamhoz képest “extrém” méreteket ez a dolog, amióta kapszulagardróbozom.

Ha élesben gyakorlod a kombinálást, és már megértetted az alapgondolatot is, hogy a “kevesebb több”, akkor rájössz, hogy simán elég 4-5, egymással minden irányban jól variálható ruhadarabot magaddal vinned.

És nem viszel 3 pótfehérneműt sem, mert arra is rájössz, hogy semmi nem történik akkor sem, ha esetleg mégis kevésnek bizonyul, mert maximum majd kimosol egyet, és kész. Eluralkodik rajtad egyfajta “döntési és kombinálási magabiztosság”, amitől többé nem érzed szükségéd, hogy minél jobban bebiztosítsd a ruhatáradat, ha utazol.

8. Több hely az életedben

A gardróbegyszerűsítés nyomán maradt hely nemcsak fizikailag a térben, de átvitt értelemben is tapintható lesz.

Tisztul egy kicsit a mentális zaj, és tisztábbnak érzed majd a fejed. Ahol pedig hely szabadul fel, oda férnek új dolgok.

És itt nem arra gondolok, hogy rohanj el a legközelebbi boltba ruhát vásárolni, miután szelektáltál egy jót. Ami azt illeti, ezt egyáltalán nem javaslom, mert akkor megint elveszik a lényeg. Egyébként meg fogod látni, hogy egy alapos szelektálás után jó időre el is megy majd a kedved a vásárlástól. Inkább arra célzok, hogy ha elengedjük a régit, akkor helyet csinálunk a bejövő újnak. Nem fizikailag, hanem mentálisan. Nem az új tárgyaknak, hanem az új élményeknek, új embereknek, új lehetőségeknek.

9. Mélyebb érzelmek

Ha elkezded feltérképezni és megérteni a ruhákhoz való viszonyodat, egyre inkább letisztul benned a ruhákkal való kapcsolatod is. Megtanulod könnyebben megérezni, hogy melyik darabokat szereted igazán. Ezt Marie Kondo úgy mondja, hogy “örömet okoz-e” az adott ruhadarab? És tényleg, ezt lehet érezni. Ha eleinte nem is érzed egyértelműen, hidd el, meg fogod tanulni. Egy filmben azt mondták egyszer a sikeres golfütésre, de szerintem ide is illik, hogy: “Egy hangvilla rezdül meg a szívünkben.” És tényleg ilyen. Mármint amikor egy ruha örömet okoz. A golfütést sajnos nem tudom. És ha letisztul benned, hogy melyek ezek a ruhák, egyre fontosabbak lesznek. Egyre jobban meg fogod őket becsülni. Automatikusan több figyelmet fordítasz az ápolásukra, karbantartásukra, de még a tárolásukra is.

Kezded úgy érezni egy kicsit, mintha lelkük lenne nekik is. És mivel szereted őket, azt akarod, hogy minél hosszabb ideig érezzék jól magukat nálad.

Amelyik darabok iránt pedig nem így érzel, azokkal egyre inkább meglazul a viszonyod. Ha megválni eleinte nem is tudsz tőlük, de a ragaszkodásod leépülése akkor is elindul. És el fog jönni az a nap, amikor már elengedni sem lesz őket olyan nehéz.

10. Egyszerűbb ízlés

Az ízléseden is változásokat figyelhetsz meg. Itt is elkezd majd a gyakorlatban érvényesülni a “kevesebb több” elve. Megint egy egyszerű saját példa. A gimnáziumban én voltam az a lány, aki a 10 ujjából 8-on viselt gyűrűt. Később, a főiskola alatt az, aki mindig más színű táskát hordott, hozzáillő nyaklánccal, karkötővel és / vagy fülbevalóval, esetleg színben harmonizáló körömlakkal. Persze a kamaszos hév múlásával ez a mániám is alábbhagyott némileg, de amikor kapszulagardróbozni kezdtem, még mindig rengeteg ékszerem volt, amikből egészen sokat rendszeresen viseltem. Aztán a folyamat során ezek szépen lassan kikoptak a mindennapjaimból. Rájöttem, hogy egyszerűbb nélkülük az életem. És arra is, hogy nem ezektől fognak észrevenni az emberek, és én sem ezektől leszek elégedettebb a külsőmmel. Valahol olvastam egyszer, hogy onnan tudod, ha már rendben van az önbizalmad, ha már meztelenül, akár a tükör előtt is teljesen fesztelenül jól tudod érezni magad. Egyetértek. No nem mintha nekem nem lenne mit fejlődnöm e téren, de ez valóban jó mérce, jól le lehet vele követni a belső fejlődést.

Ahogy egyre jobban érzem magam a bőrömben, egyre kevésbé érzem szükségét, hogy “feldíszítsem” magam, és egyre szívesebben mutatom meg az utcán a valódi, sallangmentes önmagamat.

Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy ha te tényleg szeretsz valamit, pl. az ékszereket, akkor az “rossz”. Szó sincs róla. Ha tényleg szereted az ékszereket, a feltűnő ruhákat, a tűsarkút, vagy bármit, akkor hajrá, viseld őket bátran! De légy résen, hogy tényleg őszintén kedveled-e ezeket a dolgokat, vagy pedig csak arra használod őket, hogy folyamatosan kívülről kapj megerősítést, és ezzel próbáld növelni az önbizalmadat. Mert az én esetemben speciel ez történt.

Ha kérdésed vagy észrevételed van, oszd meg velem bátran a komment szekcióban vagy a kapcsolat menüpont alatt. Ha pedig szeretnél értesülni az újdonságokról, a főoldalon található “KÖVETÉS” gombra kattintva megteheted.

 

*A kép forrása: pixabay.com (Steve Adcock)

*A filmidézet forrása: Fejjel a falnak (Tin Cup), 1996, InterCom