Kategória: Táplálkozás

A legutóbbi cikkben futólag már érintettük az eliminációs diéta fogalmát. Ebben a bejegyzésben pedig azt is megmondom, hogy pontosan mi ez, és hogyan kell csinálni – akarom mondani, inkább csak azt, hogy én hogyan csináltam.

Egy csepp történelem

Itt tennék egy kis kitérőt arról, hogy én hogyan is találkoztam vele. Ahogy a múltkori cikkben már említettem, 1-2 éve rátaláltam egy külföldi táplálkozási tanácsadóra, akinek nagyon szimpatikus volt a munkássága, egészen egybecsengtek ugyanis a meglátásai, tapasztalatai és alapelvei azzal, amiket én is megtapasztaltam magamon – vagy megtanultam már korábban másoktól. Magdalena lengyel származású, de évek óta Amerikában él, és saját panaszai nyomán a női hormonrendszer egészsége vált küldetésévé és fő profiljává – ezen belül is az, hogyan lehet az ilyen jellegű panaszokat főként táplálkozással helyrehozni és/vagy megelőzni. Elkezdtem követni őt, vettem tőle tréninget és könyvet is azóta, és rengeteget tanultam tőle. Az eliminációs diétával nála találkoztam először – így én az ő változatát csináltam meg ebből – tehát ezt közlöm itt is – , de netes kutatásaim során belebotlottam már más változatokba is. Ha beszélsz angolul, és mélyebben érdekel Magdalena munkássága, a  Hormones Balance saját weboldalán találhatsz róla részletesebb információt (és ez most természetesen nem egy fizetett hirdetés, őszintén hiszek az elveiben és szívből ajánlom őt).

Vissza tehát a történet fősodrába, vágjunk is rögtön bele:

Az eliminációs diéta lényege, hogy bizonyos, jellemzően sok embernél kisebb-nagyobb tüneteket okozó ételcsoportokat meghatározott ideig „eliminálunk”, azaz teljesen elhagyunk a táplálkozásunkból, aztán ezeket szakaszosan és módszeresen, egyesével visszavezetjük a táplálkozásunkba – kvázi „leteszteljük”, és megfigyeljük, hogy közben mi történik a testünkben.

A 3 K

A legfontosabb segítségünk ebben az ún. „Food, Mood, Poop journal” – amely természetesen angolul hangzik a legjobban, de ha igyekeznék egy hasonlóan hangzatos és prózai magyar megfogalmazást keresni neki, akkor úgy nevezném: „Kaja, Kedv, Kaka” napló. Visszafogottabbaknak és kevésbé explicit fordításokat kedvelőknek a tudományosabban hangzó, „Étkezés, Hangulat, Széklet” megfogalmazást ajánlom. Szóval ez. Igen, jól érted, ezeket mind naplóznod kell majd, ha igazán alapos munkát akarsz végezni.

Hogyan kell csinálni egy ilyet? A legegyszerűbb, ha táblázatban vezeted, amelynek készítesz különböző rubrikákat – ezeket úgy érdemes elkészíteni, hogy egy hét szerepel egy oldalon, kb. úgy, mint a bemásolt példában (egyszer majd talán készítek hozzá egy felpuccantott letölthető verziót is):

Most pedig nézzük meg egyesével a különböző szakaszokat:

Étkezés:
Ide értelemszerűen felvezetünk mindent, amit elfogyasztottunk – érdemes étkezésenként tagolni, pl. reggeli / ebéd / vacsora bontásban. Minden ételt rögíztünk, minden étkezésre. Még azokat is, amikről legszívesebben megfeledkeznénk (becsúszó nasikák és hormonális kívánósság, sziasztok) és a legjobb, ha mindezt összetevőkre lebontva tesszük – hiszen máskülönben sosem fogjuk megtudni, hogy vajon pontosan mitől vagyunk jól vagy rosszul. Tehát alapvetően az nem jó, ha azt írom oda, hogy „krumplis tészta”. De milyen tészta? Tojásos? Fehérlisztes? Gluténmentes? Teljes kiőrlésű? A naplózás akkor éri el a célját, ha minden összetevőt pontosan feltüntetünk – a legkisebb apróságokat, még az olajat, sót és vöröshagymát is. A jó hír, hogy ez általában nem fog különösen nagy erőfeszítésedbe kerülni, miután megszoktad – a rossz hír meg az, hogy sokszor fogsz magadnak főzni. Nagyon sokszor.

Hangulat:
Ennek a neve kicsit félrevezető, mivel itt nemcsak a hangulatunkat vezetjük (ugyanis esetenként ebben is megnyilvánulhatnak az ételek által okozott tünetek), hanem minden fiziológiai tapasztalást. Hogy hogyan aludtunk előző éjszaka, hogy kipihenten ébredtünk-e vagy sem, hogy milyen kedvünk van felkelés után, majd ez a nap folyamán bármikor változik-e és ha igen, hogyan. Hogy érzünk-e bármilyen más tünetet. Puffad-e a hasunk, viszket-e a bőrünk, fáradtak vagyunk-e, netán úgy érezzük, hogy homályos a gondolkodásunk. Hogy ez nehéz-e? Hogy a viharba ne? Nagyon fókuszált és koncentrált figyelmet igényel, hiszen ki kell alakítanod az önreflexió szokását. De a jó hír az, hogy nemsokára már készségszinten megy majd.

Széklet:
A név magáért beszél. Komolyan ezt is naplózni kell? Bizony, nagyon fontos indikátora annak, hogy minden rendben van-e a testünkben. Felvezetjük, hogy naponta történik-e, egyszer vagy többször. Mit figyelünk és naplózunk? Pl. állagot és színt. Ebben az ún. Bristol székletskála van a segítségünkre, ez egy netes kereséssel könnyen előkeríthető vizuális formában is, nagyon hasznos segédanyag. Olyat keress, ahol jelölve vannak a „normalitás” fokozatai is (a legtöbb fellelhető verzió ilyen). De hangsúlyoznám azt is, hogy mindig a saját normáink tükrében vizsgáljuk az eredményeket. A saját átlagos működésünkhöz képest tapasztalt eltéréseket keressük! (Ez azt jelenti, hogyha már alapesetben sem a normálisnak ítélt tartományokba esünk, akkor ehhez képest kell vizsgálni az eliminációs diéta során az eredményeket, nem pedig az „objektív normálishoz” képest!)

Ez tehát a táplálkozási naplónk, amit a kísérletünk során mindennap vezetnünk kell. Igen, mindennap. Ezt értjük. Akkor most jöhet a konkrét gyakorlati megvalósítás.

1.lépés: Az eliminációs fázis

Ez a bevezető szakasz, amikor elhagyunk bizonyos ételcsoportokat – azokat, amelyek a leggyakrabban okoznak tüneteket. Itt két verzióból is választhatunk. Az első opció, hogy csak azt a 7-et hagyjuk el, amelyek sok embernek okoznak problémát. Ezek a következők:

• Glutén
• Tejtermékek
• Tojás
• Szója
• Kukorica
• Földimogyoró
• Burgonyafélék (angolul „nightshade vegetables” – az interneten fellelhető, hogy ebbe mik tartoznak bele)

Ha elsőre csak óvatosabban szeretnénk próbálkozni, kezdhetjük először ezekkel. A hardcore kedvelőknek viszont itt van még 7 ételcsoport, amely problémát okozhat – ezek állítólag némileg ritkábban okoznak tüneteket:

• Diófélék
• Magvak (ide érdekes módon elvileg a quinoa is beletartozik)
• Csokoládé (olyan, ami tartalmaz kakaót, tehát pl. a fehércsoki nem)
• Marhahús
• Kávé
• Cukor (különösen a fehércukor, de ide tartoznak a magas cukortartalmú helyettesítők is, mint pl. az agavé szirup)
• Banán

Mivel én az utóbbi 7-ből néhányra már korábban gyanakodtam, így én ezeket is leteszteltem – bevallom, nem volt könnyű.

Ha nincs gyakorlatod a „diétázásban” és nem vagy olyan kísérletezni szerető típus, mint én, akkor elsőre az óvatos verziót ajánlom, és ha már belejöttél, egy későbbi alkalommal letesztelheted a kisebbik csoportot is. Tehát az, hogy mindkét csoportot, vagy csak az egyiket teszteled, az teljesen rajtad áll – a lényeg, hogy a bevezető szakaszban ezeket mind el kell hagynod az étkezésedből.

Az eliminációs fázis hossza 2-4 hét, a 4 hét ideálisabb. Ennek a fázisnak az a célja, hogy meg tudjuk figyelni, hogyan működik a testünk ezek nélkül az alapanyagok nélkül. Tehát megvizsgáljuk a saját kiindulási állapotunkat – hogy ehhez képest tudjuk figyelni az eltéréseket később.

2.lépés: Terheléses / visszavezetési fázis:

Miután megfigyeltük, mi a saját kiindulási állapotunk, indulhat a kísérletezés. Ebben a szakaszban egyesével visszavezetjük az egyes ételcsoportokat. Ez azt jelenti, hogy kiválasztunk egy adott ételcsoportot, és 3-4 napig, naponta minden étkezésre fogyasztunk belőle – úgy, hogy közben a többit ugyanúgy kizárjuk, ahogy korábban. Így szépen, izoláltan meg lehet figyelni, hogy mit eredményez az adott alapanyag fogyasztása. Közben buzgón naplózunk. Ennyi az egész.

Végezetül néhány gyakorlati tanács:

1. Az egyes ételcsoportokon belül érdemes még további alcsoportokat létrehozni, pl. a dióféléknél külön tesztelni az egyes fajtákat, és 3-4 napig csak egy-egy fajtát vizsgálni.

2. A tejtermékeket szintén jobb lehet több kisebb csoportban tesztelni, mert az egyes tejtermék típusok hatásában lehetnek eltérések: pl. érdemes külön megvizsgálni a tehéntejre és tehénsajtra adott reakciókat, aztán a joghurtot, kefírt, túrót, és szintén külön vizsgálni a kecske- vagy juhsajtot, és a kecske- vagy juhtejből készült joghurtot. A tejtermékekből célszerű biot választani a teszteléshez.

3. Ha egy adott ételcsoportról biztosan tudod, hogy problémád van vele, vagy egyáltalán nem szoktad fogyasztani, akkor nyugodtan kihagyhatod teljesen a tesztelésből. Ugyanakkor attól óva intenélek, hogy az ellenkező irányban is feltételezésekbe bocsátkozz, hogy „ugyan, nekem ezzel biztosan nincs problémám”, mert engem is számtalan meglepetés ért.

4. Ha eddig nem volt meg ez a szokásod, mindenképpen kezdd el olvasni az összetevőket mindenen! Egy-egy alapanyag ugyanis sokszor nemcsak ott található meg, ahol kézenfekvőnek gondolja az ember, hanem kis mennyiségben, segédanyagként, ízesítőként előfordul olyan élelmiszerekben is, ahol nem is feltételeznéd, pl. cukor a leveskockában vagy búzaliszt a sörélesztő pehelyben.

5. A tüneteket tekintve néhány példa a teljesség igénye nélkül a saját eredményeimből, segítségképpen, hogy mikre érdemes figyelned:

• A kávétól viszketni kezdek és nyugtalanabb leszek, illetve néha emésztési tüneteim vannak tőle.
• A gluténtól fáradtabb és ingerlékenyebb vagyok, és gyakran fájnak az ízületeim, vagy olykor a fejem.
• A cukortól agresszív és/vagy hiperaktív leszek.
• A tejtermékektől szintén ingerlékenyebb vagyok, és PMS-szerű tüneteim jelentkeznek.

Jó kísérletezést kívánok! Ha pedig ez megvan, innentől már csak rajtad áll, mit kezdesz a kiderített információkkal. Szívesen állítanám, hogy ezután majd soha többet nem fogsz olyat enni, ami tüneteket okoz, de ez nagy valószínűséggel nem így lesz.

Viszont sokkal könnyebb a jelentkező tüneteket kezelni és „elszenvedni”, ha már tudjuk, hogy számíthatunk rájuk – és mérlegelni tudjuk, hogy az adott helyzetben megéri-e nekünk ezt az árat a kérdéses étel elfogyasztása.

Ha kérdésed vagy észrevételed van, oszd meg velem bátran a komment szekcióban vagy a kapcsolat menüpont alatt. Ha pedig szeretnél értesülni az újdonságokról, a főoldalon található “KÖVETÉS” gombra kattintva megteheted.

*A kép forrása: pixabay.com (RitaE)

Az egyik első terület, amelyet annak idején „tisztítani” kezdtem az életemben, a táplálkozásom volt, így jó 10 év tapasztalata van a hátam mögött ezzel kapcsolatban. Úgy fogalmaznék, hogy a testem sokszor nem volt velem nagyon türelmes, ha ártottam neki. Ezt akkoriban átoknak gondoltam, ma már azonban inkább hálás vagyok, különben talán soha nem indultam volna el ezen az úton.

Az egész történet egy rejtélyes bőrtünettel kezdődött, így először a különböző egészségügyi diéták útvesztőjében bolyongtam: csináltam candida-diétát, tejcukormentes diétát, gluténmentes diétát, kipróbáltam a lúgosító csodamódszereket, stb. Miután először megtapasztaltam, hogy a táplálkozással tényleg lehet gyógyítani, kinyílt egy új világ. A pozitív tapasztalataim annyira felvillanyoztak, hogy azonnal küldetésemmé és szenvedélyemmé vált a „végső megoldás”: annak a diétának a megtalálása, amely választ ad a lehető legtöbb egészségügyi problémára és meg is tudja előzni ezeket. A diéta, amely biztosítja a minél hosszabb ideig tartó, egészséges életet. A „majdnemörök” élet titka, ha úgy tetszik. Ma már persze pontosan tudom, hogy ilyen nincs, úgyhogy ha arra számítottál, hogy most megmondom a tutit, akkor ki kell, hogy ábrándítsalak. Egyébként pedig annyira már ismerhetsz, hogy soha nem fogom neked megmondani a tutit (maximum azt, hogy nekem mi vált be), és soha nem foglak arra sem buzdítani, hogy „bemondásra” elhigyj nekem bármit (csakis a saját hangodnak és tapasztalataidnak – vagy jelen esetben testednek).

Egyúttal szeretnék itt leszögezni még valamit. A „diéta” kifejezés alatt nem azt értem, hogy kampányszerűen csinálunk mindenféle „kúrákat” (pl. tisztítókúrát, fogyókúrát, stb.), aztán várjuk szépen a csodát. Ugyan a hétköznapokban gyakran ebben az értelemben használjuk ezt a szót, de szerintem ez félrevezető. Az én olvasatomban a diéta (csakúgy, mint az angol „diet” szó eredetileg) étrendet jelent. Egy életmódot, vagy ha úgy tetszik, „táplálkozási irányzatot”, amelyet nemcsak néhány hétig vagy néhány hónapig követek, hanem folyamatosan. Persze ez a hír elsőre kiábrándíthatja azokat, akik gyors megoldást akarnak a problémájukra.

De azt szoktam ilyenkor mondani, hogy mégis miért gondoljuk úgy, hogy amit évek, évtizedek alatt rontottunk el a helytelen táplálkozással, azt helyrehozni ennél rövidebb idő lesz?

Itt is érvényes az az állítás, hogy meg kell tanulnunk taktikai megközelítésről stratégiaira váltani. Rövidtáv helyett hosszútávon gondolkodni. Könnyű ez? Nem. Egyszerű? Nagyon.

Csak a legegyszerűbb megoldásokat időnként nem akarjuk észrevenni. Miért? Mert gyakran ezek járnak a legtöbb munkával. Ez van, ezt az alapvetést akár nyugodtan el is fogadhatjuk alapértelmezettnek a jövőre nézve. Sokszor csak akkor vagyunk hajlandóak ezeket számításba venni, amikor már tényleg nincsen semmilyen más megoldás. Csak akkor vesszük elő a legkézenfekvőbb ötletet, ha már elfogytak a gyorsan bevethető csodamegoldások. Pedig néha sokkal nehezebb és sokkal több energiába kerül hosszú időn át menekülni valami elől, mint venni egy nagy levegőt, és elvégezni a munkát. Mert akkor könnyen rájöhetünk, hogy annál viszont könnyebb, mint amit eddig csináltunk. Minden relatív. Ez a másik alapvetés.

De adok itt még egy gondolkodnivalót.

Vajon miért esik sokkal jobban nehezünkre magunkért dolgozni, mint magunk ellen? Hiszen ugyanannyit dolgoztunk azon is, hogy rosszul csináljuk a dolgokat, mint azon, hogy helyrehozzuk.

A választ egyelőre balladai homályban hagyom, de ha igazán őszinte vagy magaddal, előbb-utóbb rá fogsz jönni.

Na tehát, a hosszú kitérő után térjünk vissza a történet sodrába. Lényeg a lényeg, kipróbáltam sokféle átmeneti és nem annyira átmeneti diétát, táplálkozási irányzatot, de úgy éreztem, hogy valami mindig hiányzott. Hogy micsoda? Az, hogy tudjam, hogy mit csinálok – és tudjam, hogy miért csinálom. Minden divatos irányzatnál megvannak a lényegi alapelvek, amiket követhetünk, de amikor ezeket követtem, közben folyamatosan azon gondolkodtam, hogy vajon tényleg jó-e, amit teszek? Biztosan ez a jó a testemnek? És mindig rájöttem, hogy fogalmam sincs. Csak azért ettem vagy nem ettem ezt vagy azt, mert valaki „azt mondta”, hogy az nem jó.

Vannak persze olyan dolgok, amikről minden irányzat egyértelműen tudni véli, hogy nem jó, mint pl. egy szénsavas, agyoncukrozott üdítő, vagy a „fehér mérgek”, mint a fehércukor vagy a fehérliszt, de mondanom sem kell, hogy ezen a ponton ekkor már rég túl voltam.

Itt már olyan finomhangolási kérdések merülnek fel, mint pl. az, hogy együnk-e húst vagy sem? Tényleg árt a glutén? Szabad-e hüvelyeseket vagy krumplit enni? Egyáltalán, főzzük-e meg az ételt vagy fogyasszuk nyersen?

Megideologizálni és indokolni persze mindegyik irányzatot meg lehet, és ezt meg is teszik az elméleti alapoknál. Mindegyik hihető, és mindegyik megalapozottnak tűnik tudományosan, épp ezért van hatalmas zavar a fejekben az egész táplálkozás témával kapcsolatban. Így én akármelyiket is követtem éppen, mindig ott volt bennem a kétely, hogy mi van, ha mégsem ez az üdvözítő megoldás? Mi van, ha hazudnak nekem az irányzat képviselői, vagy egyszerűen csak ők is tévednek? Hiszen valószínűleg mindannyian ismerünk olyan embereket (vagy legalábbis hallottunk már olyanról), aki vallásos buzgalommal, vakon követte az általa jónak gondolt irányzatot, aztán a végén mégis súlyos egészségügyi problémákkal szembesült? Ezért nekem folyamatosan a fejemben kattogtak a kérdések, hogy honnan fogom megtudni a választ? Ki mondhatja meg nekem, hogy biztosan ez-e a jó megoldás? Mi van, ha teljes tévúton járok?

10 év kellett ahhoz, hogy valaki „kimondja” azt a gondolatot, amire mindig is szükségem volt. Hogy megmondja nekem valaki a tutit. Ez a tuti pedig nem más, mint az, hogy nincs tuti. Az persze tuti, hogy a fehércukor nem jó – van néhány olyan alapelv, ami semmiképpen nem tűr ellentmondást, de ezek jelen is vannak minden irányzatban, és manapság már többnyire mindenki tisztában is van velük. De ezenfelül semmiféle tuti nincs.

Szerintem itt van a gond a divatos táplálkozási irányzatokkal is: hogy ezeknek az alapelvei önmagukban csak általános érvényű egyenmegoldások. És ha mi csupán ezeket követjük, de nem történik semmiféle finomhangolás a saját szervezetünkre szabva, akkor azzal lehet, hogy hibát követünk el.

De vissza a történethez. Tehát 10 éve kutakodtam a témában, olvastam különféle szerzőket, mígnem egyszercsak meglett. A szemfelnyitós, homlokracsapós aha-élmény. amire mindig is vártam. A gondolat, amiről zsigerileg tudtam, hogy ez szabadít fel a magamra rakott nyomás alól (hogy „meg kell találnom a tutit”), amely irányt és reményt ad.

Szóval kb. 1-2 éve elkezdtem olvasni egy általam addig ismeretlen táplálkozási tanácsadó anyagait (róla még többször lesz szó az oldalon), és nála jött szembe a következő gondolat. Vannak olyan ételek vagy alapelvek, amikről többnyire mindenki tudni véli, hogy egészségesek. Ilyen pl. a paradicsom, vagy mondjuk a quinoa, vagy általánosságban a nyers ételek. Vannak viszont olyan emésztőrendszeri problémák, amikből kifolyólag ezek mégsem jók mindenkinek (pl. a paradicsom esetében a hisztaminérzékenység). És itt jön a világmegváltó megmondás:

A „jó” táplálkozás nem egyenlő a „helyes” táplálkozással.

Mit értek ezalatt? Azt, hogy még ha olyan dolgokat eszem is, amiről a legtöbb táplálkozási irányzat egyöntetűen azt mondja, hogy jó (vagyis jót teszek magammal, hogyha fogyasztom), még az sem garantálja, hogy helyesen táplálkozom (vagyis helyesen teszem, hogy fogyasztom, mert a testemnek is jó lesz). Hogy azokról az alapanyagokról meg már ne is beszéljünk, amelyek körül parázs viták folynak az egészségügyi hatásait illetően, és nem tudnak megegyezni az egyes irányzatok sem abban, hogy jót tesz-e vagy sem. Mit jelent tehát mindez?

Azt, hogy annyira egyedi (sokszor akár csendben, nagyon nyilvánvalóan ordító tünetek nélkül folyó) egészségügyi problémákkal és testi adottságokkal rendelkezünk mindannyian, hogy a táplálkozást nem lehet néhány jól körülhatárolható alapelvre leegyszerűsíteni. Vagyis le lehet, hiszen ez a végcél, de ezeket sajnos saját magunknak kell meghatároznunk, amit hosszas önmagunkkal folytatott munkának kell megelőznie. Milyen munka ez? Lényegében a szervezetünkkel folytatott vezetett kísérlet, melyben megtudjuk, hogy nekünk személy szerint mi tesz jót, és mi nem (sőt, még azt is hozzátenném, hogy az adott pillanatban, mert ez akár még egy emberen belül is változhat az idők folyamán). A kísérlet neve pedig: eliminációs diéta.

Nem arról van szó, hogy „amit kívánok, az jót tesz nekem” – bár hozzátenném, hogy a mondattal alapvetően egyetértek. De! Ezt is teljesen kiforgatták már az eredeti jelentéséből, és zászlajukra tűzték azok, akik nem akarják vagy még nem tudják vállalni a felelősséget a saját jóllétükért, és / vagy egyszerűen csak lusták változtatni. Vezető kifogás lett belőle, pedig alapvetően jó elgondolás. De miért nem igaz mindig, mindenkire? Azért, mert manapság annyi (sok esetben rejtett) kisebb egészségügyi problémával küzdünk mindanniyan, hogy az „amit kívánok” mára teljesen eltorzult. Mondok egy példát. Ha el vannak „zsibbadva” az ízlelőbimbóink a sok agyonízfokozózott, feldolgozott élelmiszertől, amikben még netán függőségi anyagok is vannak, akkor természetes, hogy ezeket fogjuk kívánni. De legyünk vele tisztában, hogy nem azért kívánjuk ezeket, mert ezek tesznek jót nekünk. Vagy egy másik példa. Ha túl van szaporodva a szervezetünkben a Candida gomba, akkor rettenetesen kívánhatjuk az édességet. De ezt sem azért kívánjuk, mert az a jó nekünk, hanem mert a gomba „átveszi az irányítást, és azt mondja az agyunknak”, hogy együnk ilyet (mivel neki ez a megfelelő táplálék). Szóval az alapfelvetéssel egyetértek, de azzal nem, hogy ez manapság mindig, mindenkire érvényes lenne. Minden relatív, ugye.

Szóval az én válaszom a „mit együnk?” kérdésre kezd körvonalazódni. Ennek első lépése az eliminációs diéta, melynek az a lényege, hogy kísérleti úton, különféle tesztelési fázisok során megtapasztaljuk, hogy a szervezetünk mennyire szereti vagy nem szereti az általunk fogyasztott alapanyagokat (a hogyanokról később még szó lesz).

Ha ezen a folyamaton átmegyünk, onnantól gyakorlatilag teljesen mindegy lesz nekünk, hogy ki mit mond arról, mit „kellene” vagy „nem kellene” ennünk.

És mi más lehetne egyszerűbb táplálkozás, mint ez? Ez a tökéletes elvi keretrendszer: nincs több kérdés és bizonytalanság. Tökéletesen tudjuk, hogy mit csinálunk és miért, és nem fogunk többé senkire sem hallgatni, csak a saját testünkre. Mert a legjobban ő tudja, hogy mi a jó nekünk – és meg is mondja, hogyha igazán odafigyelünk rá.

Ha kérdésed vagy észrevételed van, oszd meg velem bátran a komment szekcióban vagy a kapcsolat menüpont alatt. Ha pedig szeretnél értesülni az újdonságokról, a főoldalon található “KÖVETÉS” gombra kattintva megteheted.

*A kép forrása: pixabay.com (Дарья Яковлева)