A tudatosság 10 legnagyobb tévedése – ezeket mondanám el a “kezdő tudatos” énemnek

A tudatosságban és az egyszerűsítésben leginkább az a szép, hogy mi kaparjuk ki magunknak a gesztenyét. Rájövünk a saját igazságainkra, amik szilárdan gyökeret vernek bennünk, és olyan erős belső iránytűként szolgálnak nekünk az élettel kapcsolatban, hogy többé nincs szükségünk semmilyen külső iránymutatásra. Ezért olyan nehéz “megszülni” őket. Hiszen a másoktól kölcsönvett “konzervigazságokba” nem kell munkát fektetni, azokat elegendő csak elhinni és hangoztatni. Nekem ugyanakkor az a tapasztalatom, hogy még ha olyan dolgokról van is szó, amikről pontosan tudjuk, hogy igazak, ha ezeket csak elhisszük valaki másnak, és nem saját megértésből és megtapasztalásból fakadnak, akkor nem leszünk képesek tartósan ezeket követve élni.

Pedig van néhány olyan igazság, ami nem személyre szabott, hanem általános érvényű, és minden “úton lévő” ráébred előbb-utóbb. Na ezeknél jönne jól, hogyha elég lenne csak elhinnünk, így nekünk már nem kellene megküzdenünk azért, hogy megértéssé érjen. Milyen egyszerű is volna, ha ezeket a gesztenyéket csak elfogadhatnánk azoktól, akik már kikaparták.

Összegyűjtöttem azt a 10 dolgot, amikkel kapcsolatban a legnagyobb ráébredéseim voltak, és másoktól is sokszor hallottam, hogy nehéz vagy hosszadalmas volt nekik megérteni vagy elfogadni. Íme, a gesztenyék, amikért a legtöbbet kapartam – és amiket ha előbb meg tudtam volna érteni, már sokkal korábban egyszerűbb lehetett volna az életem.

1. Nem kell mindenkit megváltanunk

Ahogyan már egy másik posztban is elmélkedtem róla, a felébredéssel természetes módon együtt jár a vágy, hogy mindenki másnak is kinyissuk a szemét. Akármivel kapcsolatban is érezzük úgy, hogy “megtudtuk a tutit”, azt gondoljuk, hogy ez most aztán úgy megváltoztatja majd másoknak is az életét, hogy hülyék lennének nem így csinálni ők is azután, hogy mi elmondjuk nekik.

Ebből lesz aztán az erőszakos “térítés”, amikor mindenkit mindenáron próbálunk kiokosítani, és meggyőzni arról, hogy ezentúl aztán neki is így kell csinálni, különben halálfia.

Ezzel két gond van.

Az egyik, hogy amikor megteremtettek minket (vagy kiemelkedtünk az állatvilágból, vagy bármilyen más verzióban higyjünk is), szabad akaratot is kaptunk. Aki nem akar látni, vagy nem áll készen rá, annak nem tudod szétfeszíteni a szemét. Mellesleg te gondolhatod azt, hogy ez neki jó lenne, de biztos ez? Honnan tudhatod, hogy másnak mi a jó? Hiszen sokszor azt sem tudjuk, hogy nekünk hogyan jó.

Másrészt, ha valamit erőszakosan tukmálnak, az visszatetszést és bizalmatlanságot kelt. Nem véletlenül született az a mondás, hogy a “Jó bornak nem kell cégér.” Ne téríts! Mutass példát! Ez az egyetlen módja, hogy valakiben felébreszd a változ(ta)ás iránti igényt. Ha látja, hogy mennyire jó neked az a dolog, amit csinálsz, legyen az bármi, előbb-utóbb fel fog ébredni a kíváncsisága.

De ha nem, azt is el kell fogadnod. Nem menthetsz meg mindenkit – főleg akkor nem, ha valakit saját magától kellene megmentened. Meg kell tanulnod elengedni azt, aki nem akar veled menni. Igen, ez néha fájdalmas. Nagyon. De ígérem, egyre könnyebb lesz. Ezt az érettség fogja meghozni, ami a tudatosodás során egy idő után magától megérkezik majd.

2. Ahhoz, hogy tudjuk, mit akarunk, előbb azt kell tudnunk, hogy mit nem

Amikor utólag kiderült valamelyik döntésedről, hogy tévedés volt, biztosan elgondolkoztál néha azon, hogy akkor ez most mégis mire volt jó? Ha érezted már úgy, hogy az életednek ez vagy az az időszaka elpocsékolt idő volt, akkor érted, hogy mire gondolok.

Az ilyen időszakokra szoktam úgy gondolni, hogy azért volt szükséges, mert ekkor tanultam meg, hogy mire nincs szükségem. Hogy mi az, amit nem tudok tolerálni egy párkapcsolatban, vagy mitől szenvedek egy munkahelyen, netán mi az, ami semmiképpen nem fér számomra bele egy barátságba.

Valahogy muszáj megtanulnunk választani a rengeteg lehetőség között. Szükség van arra, hogy megtanuljuk, mik a számunkra lényeges szempontok egy döntéshelyzetben. Mert ha azt sem tudjuk, mik a szempontjaink, örökké lehetetlen marad egy legalább viszonylag jó döntést meghozni.

Szóval álljunk hozzá nyitott és kíváncsi szívvel az ismeretlen tapasztalatokhoz, mert ezek mind egy újabb lehetőséget rejtenek arra, hogy finomítsuk a szempontrendszerünket. A segítségükkel egyre tisztábban megláthatjuk, hogy kik vagyunk és mit akarunk.

3. A végletekre nagy szükség van

Mindenkinek a harmónia a célja. Az ideális, törékeny egyensúly megtartása. De arról kevés szó esik, hogy ezt hogyan lehet elérni. Az én tapasztalatom az, hogy a végletek megélésével. Ahhoz, hogy megtudd, hogy valamiből mennyi a számodra szükséges mérték, a “pont elég”, ahhoz előbb látnod kell, hogy mennyi a túl sok, és a túl kevés. Ez mindenre igaz: az evésre, a sportolásra, az olvasásra, a sorozatnézésre, de még magára a tudatosságra is. Azt szoktam mondani, hogy a tudatosság olyan, mint egy szinuszgörbe. Megvan? Az a hullámos az, amiben vannak felfele meg lefele púpok.

 

Ide is teszek egyet:

sinus

Na. Szóval ez a tudatosodásod elején még nagyon végletes. A nagyon magas és a nagyon mély között ugrál. És ahogy fejlődsz, ezek a kilengések egyre kisebbek lesznek.

Akkor van meg az egyensúlyod, a belső békéd és középpontod, amikor a középvonalhoz közel mozogsz, és már sem a jó, sem a rossz történések nem zökkentenek nagyon ki.

Ez persze általában nem tartós. Inkább időszakosan jelentkezik, és aztán úgyis történik valami olyan, ami jobban kizökkent majd. De ezzel nincs is semmi gond, ilyenkor tudjuk, hogy megérkezett a következő tanulnivaló. Különben már nem lennénk itt ebben a világban, mert már nem lenne mit megtanulnunk. Hosszútávon tehát a mértékletesség a kulcs az egyensúlyhoz. De ehhez szükség van a végletek megtapasztalására.

4. Tényleg minden akkor történik, amikor kell

Sokszor vagyunk türelmetlenek magunkkal. Úgy gondoljuk, hogy nem vagyunk elég jók ebben vagy abban, és nem is tudunk elég gyorsan fejlődni vagy tanulni.

Olykor pedig az élettel nem vagyunk elég megértők. Nem adja olyan könnyen és gyorsan azt, amit elképzeltünk.

Nem kaptuk még meg az előléptetést, nem találkoztunk még az igazival, nem köszöntött ránk a gyermekáldás, nincs még meg az áhított vidéki ház, netán nincs elég pénzünk.

Van erről egy csodálatos idézet Márainak “Az igazi” című regényében. Ez itt kifejezetten a találkozásokról szól, de vonatkoztassunk el:

“Nem hiszek a véletlen találkozásokban. A világ törvénye olyan, hogy ami egyszer elkezdődött, azt be is kell fejezni. Nem valami nagy öröm ez. Semmi nem érkezik idejében, semmit nem ad az élet akkor, amikor felkészültünk reá. Sokáig fáj ez a rendetlenség, ez a késés. Azt hisszük, játszik velünk valaki. De egy napon észrevesszük, hogy csodálatos rend és rendszer volt mindenben… két ember nem találkozhat egy nappal sem előbb, csak akkor amikor megértek e találkozásra.”

Fogadjuk hát el tehát, hogy minden pontosan akkor történik, amikor annak eljött az ideje. Amikor készek vagyunk rá. Amikor keresztülmentünk azon a folyamaton, ami előkészített minket annak a valaminek a legteljesebb fogadására. Legyen az egy szerelem, egy barátság, egy gyermek, vagy egy új lehetőség. Mert az élet bizony sokkal jobban tudja nálunk, hogy mikor vagyunk készen.

5. Nem kell előre látnunk az utat

Jó ideig éltem úgy, hogy azért nem tettem meg egy csomó mindent, mert túlkombináltam a dolgokat (a mai napig küzdök ezzel, ha te is, üdv a klubban). Azt gondoltam, hogy csak akkor kezdhetek el megvalósítani valamit, hogyha már pontosan tudom, hogy hogyan fogom csinálni. Ez volt életem egyik legnagyobb tévedése. De a lényeg, hogy rájöttem: ezt nem kell tudnom. Nekem sem, és neked sem.

Ne mondj le semmilyen álmodról csak azért, mert most el sem tudod képzelni, hogy csinálod meg. Nem a mostani önmagadnak kell megcsinálni. A mostani önmagadnak csak el kell indulni felé. Elég, ha az első lépést tudod. Aztán majd megtudod a következőt. Aztán az azután következőt. Csak az az egy lépés létezik, amit most meg tudsz tenni, a jövő még nincs itt.

Egyszer olvastam valahol, hogy olyan ez, mintha zseblámpával mennél egy sötét ösvényen. És tényleg, pont olyan. Gondolkodnál ilyenkor azon, hogy ott van-e az út?

Aggódnál, persze, hogy nincs-e ott a távolban egy szakadék, vagy egy gödör. De amíg a fényben újra és újra meglátsz egy újabb útszakaszt, addig nem kell félned. Ha szakadék vagy gödör jön, azt is meg fogod látni időben. Csak ne oltsd el a lámpát. De most, ebben a pillanatban éppen elég annyit látnod, amennyit a fénycsóva megmutat.

6. A kudarc nem az ellenségünk

Nem tudom, te hogy vagy vele, de én sokat birkóztam és birkózom a kudarcokkal. Mivel önbizalom terén jelentős hátránnyal indultam el az életbe, hajlamos voltam arra, hogy a legkisebb kudarc (vagy inkább mondjuk úgy, hogy vélt kudarc, mert ugye minden csak nézőpont kérdése) is azonnal kedvemet szegje. Jelnek tekintettem, ezáltal felhatalmazásnak, hogy abbahagyjam a próbálkozást.

Persze vékony a határ aközött, hogy valaki a végsőkig kitart a céljai mellett, és nem hajlandó feladni, és az eszeveszett, olykor talán már felesleges vakhit között. Aki megtalálta, hol van pontosan, okvetlenül szóljon! De azt hiszem azt egyértelműen leszögezhetjük, hogy az első próbálkozás után kár feladni valamit.

Így hát én is megértettem előbb-utóbb, hogy a kudarc nem az ellenségem. És nem is áll szemben a sikerrel. Nem ellentétek, és ez nem egy vagylagos viszony.

Szó sincs arról, hogy valaki vagy sikeres, vagy vesztes. Sőt. A két szó között nem “vagy” van, hanem “és”. Kéz a kézben járnak, és nem léteznek egymás nélkül.

Kérdezd meg bármelyik sikeres embert, hogy mennyi kudarc van a háta mögött?

Hibázni lehet, és érdemes. Miért? Hogy a legnagyobb közhellyel éljek, azért, mert tanulunk belőle. De mondok egy jobbat is, ami a maximalistáknak tetszeni fog. Azért jó hibázni, mert közben megtanuljuk, hogy nem történik semmi baj, ha hibázunk. Hogy ilyenkor sem nyílik meg alattunk a föld és semmisülünk meg, hogy senki nem gondolja azt, hogy ettől rosszabb a munkánk, és hogy továbbra is szerethetőek maradunk.

A hibázás lehetősége tehát soha ne tartson vissza attól, hogy elindulj valami felé. A hibázástól nem kell félni. Amitől félni kell, az a kétely, amit a hibázástól való félelmünk táplál. De erről hagyok neked itt egy idézetet (az eredeti angol, ez a kb. szabadfordítása):

“A kétely több álmot öl meg, mint amennyit a kudarc valaha is fog.”

7. A szabadság nem azt jelenti, hogy mindig azt tesszük, amit akarunk

Sokáig azt gondoltam, hogy szabadnak lenni azt jelenti, hogy mindig azt teszem, amihez kedvem van. Aztán megértettem valamit. Az, hogy szabad vagyok, az nem azt jelenti, hogy semmilyen kötöttség nincs az életemben. Hogy soha nincsenek olyan dolgok, amiket annak ellenére teszek meg, hogy az adott pillanatban nem ahhoz van a legnagyobb kedvem.

A szabadság pusztán annyit jelent, hogy a kötöttségeimet én választom meg. Azt, hogyha muszájból teszek valamit, akkor azt nem külső nyomás hatására teszem, hanem mert én döntök úgy, hogy a pillanatnyi örömömet megéri feláldozni egy későbbi kívánatos következmény miatt.

Mondok egy példát. Ha elhatározom, hogy mindennap edzeni fogok, akkor az egy szabad elhatározás. Egy darabig megy is könnyen, mint a karikacsapás, de aztán később jönnek a hullámvölgyek. És lesz olyan nap, amikor szinte erőszakot kell tennem magamon, mert annyira nincs kedvem. De mégis megteszem, mert tudom, hogy utána büszke leszek magamra, jobban fogom magam érezni, stb. Nem azért teszem, mert ehhez van kedvem, hanem a jövőbeni önmagamért. Ebben a helyzetben ez a szabadság. Hogy választhatok. Választhatok önmagam egyik vagy másik jövőbeni verziója között. És én szabadon hozom meg a döntésemet, és vállalom annak minden következményét.

adler-339128_1920

8. Néha olyan lesz, mintha visszafelé mennénk

Az utam elején azt hittem, az önismeret olyan, mint egy hagyma. Egymásra rétegeződnek a témák, amikkel dolgoznunk kell (hogy ezek kinek mik, az teljesen egyéni), és mindegyik réteg különböző. Ha egyszer lehámoztunk egy réteget, azzal soha többet nem fogunk találkozni. Vagyis hogyha egy témával kapcsolatban lett egy felismerésem, és ott bekövetkezett egy javulás, akkor megvagyok. Végeztem, azzal a témával már nincs semmi dolgom, le lehet porolni a tenyereket. Nem is tévedhettem volna ennél nagyobbat.

Sajnos az önismereti munka nem ilyen. Inkább mindegyik téma egy-egy hagyma. Tehát, hogy hagyma, azt továbbra is fenntartom, de ma már inkább úgy képzelem el, mint egy tál hagymát (vagy egy medencényit, attól függ, kinek mennyi dolga van magával, ugye).

Ahogy haladunk a középpont felé, egyre több réteggel kell szembenéznünk. Egy-egy témának fel fognak bukkani egyre mélyebb és mélyebb, fájdalmasabb rétegei.

De elképzelhetjük úgy is, mint valamilyen spirál alakzatot, pl. rugót vagy csigalépcsőt. Egyre lejjebb és lejjebb kell haladnunk ahhoz, hogy elérjük a végcélt. Vagyis, hogy azt a témát feldolgozzuk. És csakis akkor vagyunk meg, ha elértünk a hagyma középpontjába, vagy a spirál legmélyebb pontjába. Egy perccel sem előbb.

Ettől persze néha olyan érzésünk lesz majd, mintha nem is haladnánk előre. Mintha lépnénk egyet előre, aztán kettőt hátra. De ez ne szegje kedvünket, a jó hír, hogy egyre könnyebb dolgunk lesz – az egyre nagyobb feladatok ellenére is – , és egyre jobban megtanuljuk meglátni a mélység szépségeit is.

9. A bátrak is félnek

Régen úgy képzeltem, hogy a bátor emberek nem félnek semmitől. Ma már tudom, hogy azok az emberek nem bátrak, hanem vakmerők.

A legnagyobb közhely, de bátornak lenni nem azt jelenti, hogy nem félünk semmitől. Bátornak lenni azt jelenti, hogy nem foglalkozunk a félelemmel. Mert soha nem fogunk tőle megszabadulni. Belénk van kódolva, és sokszor igen jó szolgálatot is tesz. Annyi csupán a baj vele, hogy kissé túlbuzgó szegény. Jobban járunk hát, ha inkább a barátunkká tesszük. Megköszönjük neki, hogy éberen őrködik felettünk, és meginvitáljunk magunkkal minden utunkra. De előre tisztázzuk a szabályokat. Ellentmondást nem tűrően közöljük vele, hogy ezt az autót mi vezetjük, és nem pedig ő. Vagyis nem fogunk miatta nem megtenni valamit, amit meg akarunk tenni.

A bátorság tehát azt jelenti, hogy a félelmeink ellenére is cselekszünk. Mert ha a félelmeink visszatartanának minket, akkor olykor nem csinálnánk semmit sem.

Azt szoktam mondani, hogy ha semmit nem csinálnék, amitől félek, akkor ki sem mennék az utcára. A világ ugyanis félelmetes. Aki kimegy, az nincs biztonságban.

Elvégre bármikor a fejemre eshet egy tégla, vagy elüthet egy autó. De most komolyan. Az élet veszélyes. De ez van, ettől még élhetjük, sőt élvezhetjük is!

10. A magabiztosság nem kételynélküliség

A bátorsághoz hasonlóan az önbizalommal kapcsolatban is az a tévképzet élt a fejemben, hogy egyszercsak el fogok jutni egy olyan pontra, hogy már lesz önbizalmam. Hogy ha eleget dolgozom magamon, és eléggé “kész” leszek, akkor már magabiztos leszek. Azt hittem, lesz majd egyszer egy olyan varázslatos, jövőbeni pont, amikor elhallgatnak majd azok a hangok, amik meggátolnak a magabiztos cselekvésben. Azok a hangok, amik azt mondják, hogy nem vagyok elég ügyes, okos, szép ehhez vagy ahhoz a dologhoz. Hogy nem vagyok elég.

De az igazság az, hogy ilyen pont talán sosem lesz. Ha mindig egy jövőbeni, “készen lévő” állapotomra várok azzal, hogy elkezdjek magabiztosabb lenni, akkor egy ördögi körbe kerültem. Valahol el kell kezdeni. Szóval inkább úgy működik ez, hogy elkezdek “úgy csinálni”, mintha már magabiztosabb lennék, és ettől történik meg a változás. Mint abban az angol mondásban, amit úgy tudnék szépen lefordítani, hogy “színleld, amíg meg nem történik.” (“Fake it till you make it.”)

A hitetlenkedő hangok továbbra is ott lesznek. Meg fognak kísérteni minden alkalommal. Sikerülni fog ez? Elég okos, ügyes, szép vagyok hozzá? Az önbizalom gyakorlása kezdetben erről szól, hogy elkezdesz a hangok ellenében cselekedni.

Mert a kételkedő gondolataid sajnos nem tűnnek el. Ami megváltozik, az a hozzájuk való viszonyod. Mert amikor a hangok dacára is megteszel bizonyos dolgokat, akkor szép lassan megtanulod, hogy nincs mindig igazuk.

Rájössz, hogy nem kell olyan komolyan venni őket, és már nem fogsz nekik mindig elhinni mindent.

A gondolatok tehát maradnak. Olyan mélyen benned vannak, hogy talán sosem tűnnek el. De ha elég kitartó vagy, megtanulsz békében, és magabiztosan együtt élni velük.

Ha kérdésed vagy észrevételed van, oszd meg velem bátran a komment szekcióban vagy a kapcsolat menüpont alatt. Ha pedig szeretnél értesülni az újdonságokról, a főoldalon található “KÖVETÉS” gombra kattintva megteheted.

 

*A kép forrása: pixabay.com (Klappe)

Fáklyák harca – Hogyan óvd a fényed egy sötét világban?

Érezted már valaha úgy az utadon, hogy egyedül vagy a nehézségeiddel és a dilemmáiddal? Hogy senki nem ért meg? Keseredtél már el azért, mert úgy gondoltad, hogy soha nem lesz társadalmi szinten érdemi változás? Voltál már rettenetesen fáradt attól, hogy mindennap az árral szemben úszol? Gondoltál már arra, hogy jobb lenne, ha továbbra is téli álmot aludnál?

Amikor a tudatosodás útját járó sorstársaimmal beszélgetek, gyakran kiderül, hogy időről időre mindannyian Don Quijoténak érezzük magunkat, aki szélmalomharcot folytat. Néha feltesszük magunknak a kérdést, hogy minek is csináljuk ezt az egészet? Miért nem megyünk mi is a legkisebb ellenállás irányába, amikor az sokkal könnyebb? Erről szeretnék most írni. Azért, hogy tudd, hogy nem vagy egyedül, és hogy adjak egy kis reményt.

SÖTÉTBŐL A FÉNYRE

Egyszer olvastam erről egy történetet. Képzeld el, hogy egy csomó ember egész életében úgy él, hogy be van zárva egy sötét barlangba. Aztán egy nap az egyikük kijut valahogy a fényre. Miután alkalmazkodott a szeme a kinti világhoz, elkezd rácsodálkozni, hogy a vakító fényben milyen gyönyörű minden. Olyan földöntúli örömöt tapasztal meg, hogy szeretné, ha a többiek is osztoznának vele az élményben. Mindenkit ki akar magával rángatni a fényre, hogy ők is lássák, hogy ott milyen csodálatos. Aztán meglepődve tapasztalja, hogy sokan nem akarnak vele menni. Hogy nekik jobb a sötétben, mert azt megszokták, ott már ismernek mindent, és kényelmesen vannak. És persze ott vannak velük a többiek is.

Nem telik sok időbe, mire a “felébredt” elkezdi magányosnak érezni magát. Hiszen olyan kevesen akarnak vele jönni, és a többieket, akik addig vele voltak, hátra kellene hagynia. Ettől persze nagyon fél, ezért szomorú lesz és dühös, amiért a társai nem értik meg, hogy kint jobb lenne nekik.

Eljut arra a pontra, hogy úgy érzi, hogy szeretne inkább visszamenni a sötétbe. Megijed attól, hogy a többiek segítsége nélkül talán nem lesz elég ereje túlélni a kinti világban. Visszavágyik közéjük. De ez már nem lehetséges.

NINCS VÁLASZTÁSOD

Bizony. A rossz hír az, hogy a sötétbe nem lehet visszamenni. Vannak dolgok, amiket ha egyszer megértesz és megtapasztalsz, már soha többé nem tudsz ugyanúgy élni, mint azelőtt. A tudatosság pont ilyen. A tapasztalásaid olyan megvilágító erejűek, hogy alapjaiban formálják át a személyiségedet, és nemsokára már nem tudsz visszaemlékezni, hogy milyen volt előtte. Mintha egy új időszámítás jönne, és már nem is tudnád többé, hogy ki voltál korábban. Úgyhogy a másik rossz hír az, hogy azt a valakit el kell felejtened.

Nincs más tehát hátra, mint előre. Ez a jó hír. Hamarosan rájössz, hogy fantasztikus új kapuk nyíltak meg, mert felfedezheted az életnek egy új, mélyebb minőségét. És hamarosan rájössz arra is, hogy kint a fényben is vannak emberek, csak őket még nem ismered. “Fénybenjárók”, hogy megint egy filmből idézzek.

Tehát ha a fáklyát a kezedbe vetted, vinned kell, nincs mese. Kutya kötelességed terjeszteni a fényt a világban, ha egyszer megláttad.

hands-1926414_1920

A jó hír, hogy ezzel egyáltalán nem vagy egyedül. Találhatsz társakat, és csatlakozhatsz a fáklyásmenethez, mert együtt minden könnyebb. Ugyanakkor óvatosnak kell lennetek, és vigyáznotok kell a fényre úktözben, hogy ki ne aludjon. Sok mindentől meg kell védenetek. Például a majmoktól.

MAJMOK BOLYGÓJA

Elmesélek neked egy híres pszichológiai kísérletet. Ez arról szól, hogy 5 majmot betesznek egy ketrecbe egy létrával, aminek a tetején banán van. A majmok első reakciója persze az, hogy megpróbálnak felmászni érte. Csakhogy valahányszor egyikük elindul, azonnal hideg vizes zuhanyt kap. Így hamar megtanulják, hogy a banánért nem szabad felmászni. Ez az első lépés.

Ezután jön a második fázis: fogják az egyik majmot, és kicserélik egy újra. Ő bemegy az új közegbe, és mivel soha nem kapott még hidegzuhanyt, ő is elindul a banánért. De mi történik ekkor? A többi majom lerángatja, és jól el is verik. Lényegében megtanítják neki is, hogy ezt nem szabad.

Harmadik lépésben szép lassacskán, egyesével kicserélik az összes többi majmot is, és minden alkalommal ugyanez történik. A végeredmény tehát az, hogy bent van a ketrecben 5 olyan majom, akinek már fogalma sincs, hogy miért nem volt eredetileg szabad felmászni, csak a társaik kondicionálták őket arra, hogy biztonságosabb, ha meg sem próbálják.

Ha valaki színes-szagosban is megnézné, ideteszek róla egy angol nyelvű videót (magyarul sajnos nem találtam):

Ez a kísérlet lényegében a falkaszellemet és a tömeges gondolkodást illusztrálja. Na meg a szokás hatalmát. Ha végiggondoljuk, tényleg hányszor van olyan, munkahelyen, családban vagy bármely más környezetben, hogy valamit csak azért csinálunk egy adott módon, mert az a szokás. Mert a nálunk régebbi kollégák azt mondták, hogy ezt így kell. Vagy már így láttuk az anyukánktól is.

Akikre felnézünk, azoktól hajlamosak vagyunk kérdés vagy mélyebb végiggondolás nélkül elfogadni a dolgokat. De vajon ez nekünk tényleg jó? Vajon a mi számunkra is ez a leghatékonyabb vagy legkielégítőbb módszer? 

Biztos vagyok benne, hogy a te környezeted is tele van majmokkal. Én is jól ismerem őket. Egyszer régebben így írtam róluk:

“Olykor minden egyes szikrányi belső erőmre és energiámra szükségem van, hogy ne higyjek nekik. Megpróbálnak megtörni. Megpróbálnak megszégyeníteni az álmaim miatt. Mert ami elég több százezer embernek, az nekem nem az. Mert én többre vágyom. Megpróbálnak meggyőzni, hogy nincs igazam – hogy “rossz” ember vagyok, amiért fel akarok mászni, és meg akarom tudni, hogy mi van ott. Néha nagyon erősek. Néha már majdnem hiszek nekik – igazából, néha hiszek nekik. Néha majdnem megtörök. Utálom őket. Aztán utálom magamat, amiért utálom őket. Mert ők csak próbálják magukat igazolni. Amíg egyik majomnak sem sikerül, addig nekik igazuk van. Addig van mentségük nem próbálkozni. Van okuk azt gondolni, hogy nem cseszték el. És amíg azzal foglalkoznak, hogy téged tartsanak lent a talajon, addig sem kell magukkal és a saját démonaikkal foglalkozni.

Én unok már “régi majomnak” lenni. Ma már azt hiszem, elég dolgom van magammal, pont elég saját démonom van, amivel foglalkozhatok. Úgyhogy “régi majmok”, kérlek hagyjatok békén. Én csak a sarokban csendben próbálok felmászni a banánért – még véletlenül sem akarlak zavarni benneteket abban, hogy halljátok a saját belső zajotokat. Cserébe kérlek, ne érjetek hozzám. Ne is szóljatok. Még csak észre se vegyetek.

Mert nem fogom feladni. Nem fogom magam kevesebbnek érezni, főleg nem szégyellni, hogy nektek jobb legyen. Szóval csak hagyjuk egymást élni. Békében.”

Kérlek, te is légy óvatos a majmokkal. Nagyon résen kell lenned, mert néha, amikor nem figyelsz, egy pillanatra meggyőzhetnek, hogy amit ők hisznek, az az igaz. De soha ne felejtsd el, hogy nem így van.

Mit tegyünk hát akkor, amikor megyünk a fény felé a hétköznapi dzsungelben, visszük a kis fákylánkat, és jönnek a majmok? Vagy hogyan érhetjük el, hogy ne is találjanak meg? Szerencsére van néhány apró óvintézkedés, amit megtehetünk – magunkért, és a fényünk épségéért.

MADARAT TOLLÁRÓL

Van egy mondás, miszerint annak az 5 embernek az átlaga vagy, akikkel a legtöbb időt töltöd. Mit jelent ez?

Ha folyton negatív vagy motiválatlan emberekkel lógsz, akkor te is ilyen leszel, ha pedig életigenlő és bizakodó társaságban vagy, akkor hasonlóvá válsz. Egyszerűen az történik, hogy magadévá teszed a környezetedben uralkodó attitűdöt.

Hogy ez igaz-e vagy sem, arról lehet vitatkozni – pl. érdekes kérdés, hogy vajon azért vagy-e negatív, mert ilyen emberekkel töltöd az időd, vagy azért vonzod magadhoz a negatív embereket, mert ez a belső világod meghatározó hangulata? De azt hiszem a lényeg szempontjából ez mindegy is, mert elméletek ide vagy oda, én a magam részéről pl. már többször megtapasztaltam ennek az igazságát.

Amikor próbálok több fókuszt helyezni azokra a kapcsolataimra, amelyeket előremutatónak érzek, akkor valóban több a lendületem és a hitem. Az én tapasztalatom tehát az, hogy ez valóban működik. Egy próbát mindenképpen megér.

Természetesen vannak olyan kapcsolatok, amelyeknél nem csak a mi választásunkon múlik a dolog. Hiszen a legtöbbünk esetében nem életszerű az, hogy akkor holnaptól megszakítok minden kapcsolatot a családommal, ha éppen ők húznak le a negativitásukkal. (Egyébként előfordulhat olyan szélsőséges eset, hogy ez az egyetlen megoldás, de ha szerencsésebbek vagyunk, akkor ennyire azért nem nagy baj.)

adventure-1807524_1920

Mit tegyünk tehát ilyenkor? Hiszen tökéletesen érthető, hogy nem akarunk egyik napról a másikra “szakítani” ezekkel az emberekkel, pl. mert nagyon fontosak nekünk, de azért van néhány apró trükk, amivel megpróbálhatunk javítani a helyzeten:

1. Elengedés

Az első és legkézenfekvőbb megoldás, hogy nem halljuk meg a negativitásukat. Ez ugyanakkor már a haladó verzió, és sokszor nem működik, egyszerűen azért, mert nincs mindig elég erőnk, hogy lepergessük magunkról a kétkedő hangokat. Az áramlat nagyon erős, mi pedig az árral szemben úszunk, ezt ne felejtsük el. Nincs ebben semmi szégyellnivaló, szükségtelen rosszul éreznünk magunkat emiatt. Évekig, évtizedekig ezt a játékot játszottuk mi is, nem lehet egy szempillantás alatt kiszállni. A szokás hatalma, és a visszahúzó erők még sokáig hatással lesznek ránk. Talán örökre.

2. Kapcsolat lazítása

Ha úgy érzed, hogy egyáltalán semennyire sem tudod magadat még függetleníteni mások negativitásától, egy másik lehetséges út, hogy csökkented a kapcsolatok intenzitását ezekkel az emberekkel. Ha pl. eddig mindennap beszéltél az adott személlyel, akkor megkísérelheted csak heti egy, vagy heti néhány alkalomra csökkenteni az érintkezések számát. Ha nem kapod meg mindennap a szokásos negativitás dózist, ahogy korábban, már az is különbséget fog jelenteni, hidd el. Nem az a cél, hogy egyből 360 fokos fordulatot vegyünk, hanem hogy kis lépésekben változtassunk.

3. Határok felállítása

Egy másik lehetséges módszer, ahogyan javíthatsz a helyzeten, ha határokat szabsz. Mert különbség van aközött, hogy valaki csak a saját életével kapcsolatban vagy általánosságban negatív, vagy megpróbálja ezzel a te pozitív törekvéseidet is aláaknázni. Mert ez ebben az esetben már határsértés (még akkor is, ha nem szándékosan csinálja), és neked jogod van ellene tenni valamit. Íme egy példa: elmeséled neki egy ötletedet, és ő rögtön azzal jön, hogy ez miért nem működhet. Ilyenkor nemcsak az az egyetlen lehetséges reakció, hogy lelombozódsz. Van más választásod is, bár mivel ezek nem jönnek (még) annyira zsigerből, ezekhez természetesen szükséges némi erőfeszítés. Attól függően, hogy az adott személyt mennyire érzed menthetetlenül negatívnak, két dolgot is tehetsz. Ha úgy gondolod, hogy miután felhívtad rá a figyelmét, hogy mit csinál, akkor talán el fog gondolkodni, akkor mondhatod neki ezt:

“Köszönöm, hogy elmondtad a véleményedet. De nekem nagyon rosszul esett ezt hallani, mert ilyenkor úgy érzem, hogy nem hiszel bennem. Kérlek, ne mondj nekem ilyet többet.”

Elképzelhető, hogy ettől magába néz, és ha fontos vagy neki, esetleg megpróbál ritkábban terhelni a negativitásával.

Ha viszont az illetőt javíthatatlannak gondolod, akkor pedig egyszerűen csak köszönd meg, hogy elmondta, és hogy aggódik érted. Biztosítsd róla, hogy megérted, miért aggódik. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy ebben az esetben se hagyd rá a viselkedését. Erősítsd meg a szándékodat. Mondd el neki, hogy te ettől még meg fogod tenni vagy próbálni az adott dolgot. De mindenképpen tudasd vele, hogy tiszteletben tartod a véleményét. Ez semmire sem kötelez! Mert az, hogy elfogadod valaki véleményét, az nem egyenlő azzal, hogy figyelembe veszed, és aszerint cselekszel.

4. Tudatos kommunikáció

Ha semmi sem működik, akkor végső megoldás, hogy egyszerűen nem beszélsz nekik a terveidről. Ha úgy érzed, hogy semmilyen más módon nem tudod magadat és az ötleteidet, álmaidat, terveidet megvédeni a negativitásuktól, akkor egyszerűen ne avasd be őket. Ez néha fájdalmas is lehet, pl. rosszul érezheted magad miatta, mert a szíved eközben vágyna arra, hogy beengedd őket a belső világodba, vagy a szokás hatalma miatt kötelességednek érzed, hogy megossz velük mindent, de hidd el, hogy nem az. Az egyetlen kötelességed, hogy jól bánj magaddal. És ha ennek az az ára, hogy egyes embereket tudatosan és szándékosan távolítanod kell magadtól, akkor a nagyobb jó érdekében meg kell hoznod ezt az áldozatot. Hosszútávon bőségesen meg fog térülni.

5. Pozitív kapcsolatépítés

Az utolsó és legfontosabb trükk pedig, hogy alkalmazd a “kiszorítás törvényét”! Gondold végig, kik azok az emberek, akik támogatnak, és hisznek benned. Akikkel úgy érzed, hogy előrevisz a kapcsolatod, és több leszel általuk. Akik mindig lelket tudnak önteni beléd, mindig jobb kedvre tudnak deríteni, és hisznek benned akkor is, amikor te sem hiszel magadban. Megvan? Ezután nincs más dolgod, mint megsokszorozni a velük való érintkezést. Részesítsd előnyben az ő társaságukat. Sőt, ha tudsz, keress olyan, akár csak online közegeket, közösségeket, ahol tudod, hogy támogatásra fogsz találni. Tudatosan dolgozz azon, hogy támogató légkörrel vedd magadat körül. Ha így teszel, egy idő után ezek az élmények ki fogják szorítani a negatívakat, és utóbbiból egyre kevesebb lesz. Komolyan. Egyszerű? Igen. Könnyű? A legkevésbé sem. Szerencsére van rá egy életünk, hogy ezt is megtanuljuk.

Most rajtad a sor. Próbálkozz bátran, és figyeld meg, mi történik! De bármi is történjék, maradj velünk a menetben, vigyük együtt a fáklyákat!

Ha kérdésed vagy észrevételed van, oszd meg velem bátran a komment szekcióban vagy a kapcsolat menüpont alatt. Ha pedig szeretnél értesülni az újdonságokról, a főoldalon található “KÖVETÉS” gombra kattintva megteheted.

 

*A képek forrása: pixabay.com (Myriams-Fotos, Sasin Tipchai)

*A filmidézet forrása: Penge (Blade), 1999, Flamex

5 dolog, amire az egyszerűsítés megtanított – avagy az egyszerűbb élet nehézségei

Ugyan az egyszerűbb élet számtalan pozitív hatással kecsegtet, de az kétségtelen, hogy az egyszerűbb nem mindig egyenlő a könnyebbel – sőt, a legtöbb esetben sok szempontból ez a nehezebb megoldás. És mint ilyen, nem való mindenkinek. Ebben a cikkben arról szeretnék írni, hogy mi okozott számomra nehézséget a kezdeti időkben. Vagyis mik azok a kulcsfontosságú képességek, amelyeket ki kell fejlesztenünk ahhoz, hogy minél eredményesebben tudjuk művelni, és minél inkább ki tudjunk teljesedni benne. De aggodalomra semmi ok, ha elindulsz az úton, ezek maguktól ki fognak alakulni. Ez a cikk pusztán azért íródott, hogy ha szembesülsz ezek nehézségeivel, akkor tudd, hogy nem vagy egyedül, és ezek teljesen normális küzdelmek, melyek idővel egyre könnyebbé válnak majd.

1. A FELELŐSSÉG VÁLLALÁSA

Az első és legfontosabb, hogy megtanulunk egyre több felelősséget vállalni. Az életterünkért, a döntéseinkért, de még az ökológiai lábnyomunkért vagy a gondolatainkért is. Egyszóval egész életünkért. Mélyen és teljesen megértjük, hogy a változás kulcsa csak és kizárólag a mi kezünkben van. Ehhez el kell engednünk az ösztönös és belénk nevelt kifelé mutogató magatartást, és le kell szoknunk arról, hogy külső forrásból várjunk iránymutatást és kész recepteket. Szép lassan megtanuljuk megtalálni a saját prioritásainkat, és meghallani azt a hangot, amely megsúgja, hogy nekünk hogyan jó – függetlenül attól, hogy mit mondanak mások. El kell fogadnunk a tényt, hogy senki nem tudja megmondani számunkra a tuti megoldásokat, és hogy senki nem fogja megtenni sem helyettünk azokat a lépéseket, amikkel az életünket jobbá tehetjük.

A teljes felelősség elfogadása az életünk folyását illetően rendkívül felszabadító érzés, hiszen ha ezt megtesszük, kinyílik számunka a világ, és sokkal több minden tűnik lehetségesnek, mint azelőtt.

Ugyanakkor a folyamat elején rendkívüli terhet és nehézséget is jelenthet, mivel többé nincs kit vagy mit hibáztatni azért, hogyha az életünk nem az elképzeléseinknek megfelelően alakul. És eleinte nagyon fájdalmas tud lenni a szembesülés, hogy egy-egy nehéz helyzetről vagy problémáról egyedül csak mi tehetünk. Olyannyira, hogy sokszor nem is vagyunk erre hajlandóak. Pedig mi hoztuk meg azokat a döntéseket, amelyeknek a hatása miatt ma esetleg szenvedünk. A felelősségvállalás azt jelenti, hogy a pozitív változásokért cserébe megfizetjük ezt az árat.

2. TELJES ŐSZINTESÉG

Az előző ponttal némileg összefügg, hogy néha kíméletlenül őszintének kell lenni magunkkal. Félre kell tennünk a kifogásainkat, a félelmeinket és az aggodalmainkat. Meg kell találnunk ezek mögött a valódi, őszinte válaszainkat. Sok esetben olyan, idealizált életet próbálunk teremteni magunk köré (és ennek kellékeit gyűjtögetjük szorgosan), ami valamilyen okból vonzó a számunkra, de egyáltalán nem a miénk. Lehet, hogy csak valamilyen külső vagy belső kényszerítő erő hatására (pl. társadalmi nyomás, mások elvárásai vagy a saját elvárásaink) úgy hisszük, hogy így kellene élnünk. Vagy valóban szeretnénk így élni, de nem valljuk be magunknak, hogy az esetünkben ennek nincs realitása.

Vágyhatok például arra, hogy folyamatosan mozgalmas és pezsgő társasági életet éljek, de ha introvertált vagyok, ez nem valószínű, hogy valóban örömet okozna.

Netán irigyeljük valaki más életét, mert olyan boldognak tűnik, és nem vesszük észre, hogy ami őt boldoggá teszi, az nem biztos, hogy minket is. Az egyszerűsítéshez őszintén kell rátekintenünk az életstílusunkra és a körülményeinkre.

3. KOMPROMISSZUMOK

Ha valóban egyszerűbb életet szeretnénk, meg kell fizetnünk ennek az árát. Ez mindenki számára más, mivel mindenkinek más megszokásai, berögződései vannak, ezért mindenkinek más dolgok fognak nehézséget okozni. De abban az egyben biztosak lehetünk, hogy az ára mindig meglesz.

A szabadabb élet sok esetben olyan lemondásokkal és kényelmetlenségekkel jár, amik eleinte talán nehéz áldozatoknak vagy kompromisszumoknak tűnnek.

Ezeket viszont már szabad akaratunkból vállaljuk másfajta, hosszabb távon megtérülő előnyökért cserébe – ha úgy tetszik, “a nagyobb jó érdekében.” És ezzel el is érkeztünk a következő ponthoz.

4. HOSSZÚTÁVÚ GONDOLKODÁS

Az egyszerűsítés gyakorlásával önkéntelenül fejlődni fog a stratégiai gondolkodásunk. Ha mindig a legkisebb ellenállás irányába megyek, tehát a legkönnyebb és legkényelmesebb megoldást igyekszem választani, az taktika.

Ha feláldozok pillanatnyi előnyöket a hosszabb távú előnyök érdekében, az már stratégia. Ennek gyakorlása fókuszváltást eredményez a gondolkodásunkban, és megtanulunk sokkal inkább a nagy egészre koncentrálni.

Ez azért nagyon hasznos, mert értelmet ad a döntéseinknek. Ha van egy nagyobb célunk, amit mindig szem előtt tartunk a pillanatnyi döntéseinknél, az irányt ad a tetteinknek. Innentől kezdve pontosan tudni fogjuk, hogy mit miért csinálunk.

5. MEGFONTOLTSÁG

Ha mindig a hosszútávú megoldásokra fókuszálok a csak rövidtávra szóló döntések helyett, azzal megfontoltságot és önuralmat fogok tanulni. Egy idő után rászokunk arra, hogy minden egyes döntés előtt hosszan interjúvoljuk magunkat a szándékainkat és motivációinkat illetően. Pl.: Biztosan szükségem van erre a ruhára? Biztos fontos nekem, hogy elmenjek erre a rendezvényre? Biztosan el akarom olvasni ezt a cikket? Mindez persze azt eredményezi, hogy sokkal többet fontolgatunk egy-egy döntést, mert sokszor az a jó megoldás, ha alszunk rá egyet. Vagy sokat. Ez eleinte szintén tehernek, és nagyon fárasztónak tűnik, de hamar meg lehet szokni, és vannak kétségtelen előnyei is.

Például fejlődni fog a vágykésleltetési képességed, ami az érzelmi intelligencia egyik fontos eleme.

Zárszónak ide is teszek róla egy cuki videót, ahol egy mára klasszikussá vált pszichológiai kísérletben ezt vizsgálták. Ez nem más, mint a pillecukor teszt. A videó nyelve angol, de ha ez gondot okozna, és / vagy nem ismered a kísérletet, akkor röviden a lényeg: az eredeti kísérletben egy csoport gyereket vizsgáltak, akiknek adtak egy pillecukrot azzal, hogy ezt most azonnal megehetik. De dönthetnek úgy is, hogy nem eszik meg azonnal, és ha kivárják azt az időt, amíg a kísérletvezető visszajön, akkor kapnak hozzá még egyet, és megehetik mind a kettőt. A gyermekek “küzdelme” a videón látható (ez a videó már egy újabb reprodukció, nem az eredeti kísérlet résztvevői láthatók benne). Sok évvel később megvizsgálták az eredeti kísérletben résztvevő gyerekeket, immár felnőttként, és azt találták, hogy akik nem ették meg azonnal a pillecukrot (vagyis már gyermekként fejlett volt bennük a vágykésleltetési képesség), azok sokkal sikeresebb felnőttekké váltak.

Ha kérdésed vagy észrevételed van, oszd meg velem bátran a komment szekcióban vagy a kapcsolat menüpont alatt. Ha pedig szeretnél értesülni az újdonságokról, a főoldalon található “KÖVETÉS” gombra kattintva megteheted.

 

*A kép forrása: pixabay.com (TeroVesalainen)

De milyen egy egyszerűbb élet?

Manapság keringenek a köztudatban mindenféle divatos fogalmak és életmód irányzatok, melyekről talán már te is hallottál, mint pl. a “minimalizmus”, “death cleaning”, “decluttering”, “KonMari módszer”, és még sok hasonló (ha nem lennének ezek ismerősek, lábjegyzetben találsz hozzájuk magyarázatot.) Bármelyik iránt is elkötelezett valaki, ezekben mind van valami közös. Az, hogy mind az élet egyszerűsítésére törekednek. Én a magam részéről nem követem vakon egyik irányzatot sem (bár, ha címkéket kellene aggatnom magamra, akkor talán a minimalista megnevezéssel élnék szívesen), de amiben feltétlen hiszek, az az egyszerűsítés. Ezt az elvet követve igyekszem hát összeállítani magamnak a megfelelő, számomra jól működő eszköztárat – és ehhez onnan merítek, ahonnan éppen kell.

Mert akár követsz valamilyen irányzatot, akár hozzám hasonlóan egy saját, egyedi “montázst” készítesz magadnak a kiollózott darabkákból, a lényeget soha ne téveszd szem elől. Tedd fel magadnak gyakran azt a kérdést, hogy működik-e ez neked? A te életedbe beilleszthető-e?

Mert ha elveszel a részletekben, az egyes módszerek írott vagy íratlan szabályaiban, bármilyen módszerrel könnyen görcsöket okozhatsz magadnak – ezzel pedig az egész elveszti az eredeti értelmét. Ne bonyolítsd hát túl az egyszerűsítést! 🙂 A fontos te vagy. Hogy neked mi a jó. Hogy mi az, amitől valóban egyszerűbb lesz az életed, nem pedig újabb nyomást helyez rád.

Egy valóban egyszerűbb élet arról szól, hogy leásunk a mélybe, és megkeressük a saját gyökereinket. Ahonnan kiindul minden. Mi számomra a fontos az életben? Mik az értékeim? Mi okoz számomra örömet? Mik a szükségleteim? Mik azok a határok, amelyek átlépését nem engedem meg? Egyáltalán, vannak határaim? Mi az, amire nem szeretném pocsékolni az időmet? Egyáltalán, az időm számomra a legdrágább? Vagy esetleg a pénz fontos nekem? Vagy az emberi kapcsolatok? Ilyen, és ehhez hasonló kérdésekre adja meg a választ szépen lassan, ha elkezdünk egyszerűbben élni.

root-276636_1920

Az egyszerűsítés az a folyamat, amelynek során apránként, rétegenként lehántasz az életedről és magadról minden, aminek nincs ott helye, és nem oda tartozik. Ami nem értékes és lényeges a számodra. Mintha hagymát pucolnál.

Lenyesegeted az életedről azokat a vadhajtásokat, amiket te, vagy a külső világ odanövesztett. Megszabadulsz a kellektől és a muszájoktól. Egyre kevesebb lesz a kényszer. És egyre könnyebben lélegzel.

Ilyen értelemben mindez persze nem több, mint egy újabb önismereti eszköz. Abból viszont az egyik leghatékonyabb, amivel valaha találkoztam. És mint ilyen, természetesen ez sem könnyű. És nem is kényelmes. Néha nagyon nem az. Mert ha az lenne, akkor mindenki ezt csinálná, nemde?

A legnehezebb talán az benne, hogy át kell állítani a gondolkodásunkat rövidtávról hosszútávra. Taktikáról stratégiára. Az élet egyszerűsítése egy stratégia. Egy nagy célért dolgozunk apró és kitartó lépésekkel.

A látszólagos pillanatnyi könnyebbségeket gyakran fel kell áldozni valami nehezebbért és küzdelmesebbért annak érdekében, hogy hosszú távon legyen jobb és könnyebb nekünk. Nekem ez a folyamat legnagyobb kihívása.

És persze az utunk során gyakran szembesülünk szükség- és törvényszerű visszaesésekkel, hullámvölgyekkel is. Számomra megvilágító erejű volt a felfedezés, amikor rájöttem, hogy a tudatosság és egyszerűség útja nem egyenesen felfelé vezet. Mindannyian valahogy így képzeljük:

ahogy képzeljük

Miközben valójában ilyen:

valóság

Ha többet szeretnél megtudni minderről, a cikkek követésével lehetőséged nyílik arra, hogy felülj velem erre a hatalmas hullámvasútra, amit (egyszerűbb) életnek hívnak, és megtapasztald a fent és a lent szépségeit. Mert, hogy a “Vásott szülők” című film zárójelenetéből idézzek (az idézet nem lesz pontos, de kb. ez volt a tartalma): “Felülhettem volna a körhintára is, de én a hullámvasutat szeretem.” Ugye te is? 🙂

 

Lábjegyzet:

“minimalizmus”: Az eredetileg Joshua Fields Millburn és Ryan Nicodemus nevével fémjelzett amerikai életmód irányzat, melynek manapság már rengeteg más hangadója, és számtalan követője van. Bővebb információért ajánlom a könyvüket (Joshua Fields Millburn & Ryan Nicodemus – Minimalisták – Minden, ami igazán fontos, 2014, Athenaeum Kiadó), vagy az ebből készült filmet (Minimalizmus: Egy dokumentumfilm az igazán fontos dolgokról, 2015).

“death cleaning”: a svédek irányzata, amelynek lényege kb. az, hogy úgy lomtalanítsuk ki az életünket, mintha a halálunkra készülnénk. Innen kapta a nevét, ami tükörfordításban “haláltakarítás”.

“decluttering”: a minimalisták egyik divatos “szakkifejezése”, tükörfordításban zajtalanítás. Lényegében ez is lomtalanítás, mely nemcsak tárgyakra vonatkozhat, hanem az időnkre, e-mail fiókunkra, bármilyen területre, ami az életünkben megtisztítást igényel.

“KonMari módszer”: a KonMari, azaz Marie Kondo által képviselt rendszerezési és selejtezési irányzat, amely a mára klasszikussá vált első könyvével robbant be a köztudatba (Marie Kondo – Rend a lelke mindennek – A varázslatos japán módszer, amellyel örökre száműzheted a rendetlenséget az otthonodból, 2014, Kiskapu Kft.), illetve nemrégiben már TV sorozat is készült belőle (Tidying up with Marie Kondo, jelenleg a Netflixen elérhető).

Ha kérdésed vagy észrevételed van, oszd meg velem bátran a komment szekcióban vagy a kapcsolat menüpont alatt. Ha pedig szeretnél értesülni az újdonságokról, a jobb oldalon található “FOLLOW” gombra kattintva megteheted.

*A kép forrása: pixabay.com (cocoparisienne)